Dome Piroska 2005 privat kl 

Foto 2005 Privat

Embernek maradni

Talán különösen hangzik, de az én helyzetemben a Németországba való deportálás volt az egyetlen lehetőség az életbenmaradáshoz. Tíz napi dühödt és sikertelen vallatás után a defenzív osztály a Gestapónak akart átadni. Amikor ezt közölték velem, már ők sem hitték, hogy fel tudok állni a földről.

A Horthy-rezsim defenzív osztálya ebben az időben már igen szétzilált állapotban volt. Egész munkájukon érződött a bizonytalanság, kapkodás. Szörnyű kegyetlenségük mellett egyes beosztottak, csendőrök megmagyarázhatatlan engedékenységet mutattak. A nyilasok nem bíztak a defenzív osztályban, a Horthy-rendőrség helyükön maradt tagjai viszont gyűlölték a nyilasokat. Ezért érthető, hogy a Rökk Szilárd utcában működő csoportban is nagy volt a fejetlenség, így történhetett, hogy november hetedikén, amikor a foglyokat elszállították onnan, az egyes letartóztatottakra, így énrám sem fordítottak külön figyelmet.

Ezen a napon olyan volt az épület, mint egy felbolygatott méhkas. A foglyok főleg baloldali ellenállók, partizánok és zsidók voltak. A nagy zűrzavarban elvtársaim körülfogtak. Kaptam egy magas szárú cipőt valakitől, így nagy nehezen lábra tudtam állni, és a többiekre támaszkodva útnak indultam én is. Mire a Gestapo autója megérkezett, már Budaörs felé meneteltünk. S ez az út, amely sok-sok társunkat a halálba vezette, számomra a biztos haláltól – a Gestapótól – való menekülést jelentette. Két fiatal lány támogatott, és a lábaim automatikusan vittek előre. Az egyik lány, Osváth Klára – mi csak Kalának becéztük – egészen a hazatérésig velem maradt. Nélküle nem valószínű, hogy valaha is hazakerültem volna. A másik lányról azóta sem tudok semmit.

A mi csoportunkban kommunisták, szocialisták és más hazafiak meneteltek együtt. Egymást segítettük, támogattuk, biztattuk. Az első sorban ment Földes László és Horváth Márton, utánuk a bányászbizottság tagjai: Golub Rudolf, Nedermann Ferenc, Bugyács Imre és Petőfalvi Lajos. Itt volt a XIII. kerületből Muck Lajos, Biliczky Sándor, továbbá Bacsó László, Lencse Ilonka, Varga Jóska, Fencsik László, Braun Iván ifjúkommunisták és még nagyon sokan. Nem tudom, hány vagont töltöttek meg velünk a budaörsi pályaudvaron, csak azt tudom, hogy nagyon kevesen jöttek vissza közülünk. Földes László mesélte a felszabadulás után, hogy hiába hajszolták őt a csendőrök, neki csak az járt az eszében: Pirit a sor végén vonszolják, és ő még ezt a tempót sem fogja bírni. Igaz, a csendőrök között is volt olyan, aki törődött velem.

A vagonban annyian voltunk, hogy csak ülni, vagy inkább csak kuporogni lehetett, s még ez is kényelmes utazásnak számított a többi deportált szállításához képest. Varga Juliskának és nekem mégis szorítottak fekhelyet. A csoportból mi voltunk a legjobban megnyomorítva, az előző napok vallatásaitól. A többiek féltő szeretettel vettek körül bennünket.

Varga Juliska négy fia közül Jóska ugyanezen a szerelvényen utazott, más vagonban. A 17 éves fiú valamelyik koncentrációs táborban pusztult el.

A vagonban társaim minden ennivalót összeadtak, és ezt az úgynevezett koll-kaját egy fiatal jugoszláv partizán osztotta szét. Oldalakat lehetne írni erről az összeverődött kollektíváról, hiszen jóformán minden egyes tagja az ellenállási mozgalom egy-egy személyisége volt.

A vagon végében ült Cs. Molnár László, a szociáldemokrata párt XIII. kerületi szervezetének titkára, és mellette Szepesi Albert. Ez az „útitársunk" már nem nevezhető az ellenállási harc pozitív alakjának. Annyira kirítt a kollektívánkból, hogy ma sem tudok mosoly nélkül emlékezni tragikomikus alakjára. Nagyon-nagyon felháborodott azon, hogy milyen társaságba került.

Ő volt az egyetlen szociáldemokrata városatya, aki a német megszállás után is megmaradt pozíciójában. Szavaiból kivehettük, hogy őt a németek respektálják. Ezt azonban, úgy látszik, Szálasiék nem vették tudomásul, azt gondolták: „Szocdem, az szocdem!" – és így őt is közénk vágták. A szerencsétlen abban reménykedett, hogy ha valamilyen „civilizált" német hatósággal beszélhet, majd tisztázza helyzetét, és bocsánatot fognak kérni tőle. De minket már darabszámra adtak át a németeknek, és így soha nem tisztázhatta magát; tudomásom szerint ő is elpusztult, mint olyan sokan az általa annyira megvetett tömegből.

Talán ma már fellengzősnek hatnak ezek a szavak, de úgy éreztük, olyanokat zártak össze ebben a vagonban, akik mind tudták, hogy tettek valamit a jövőért. Biztosak voltunk abban, hogy vannak, akik a helyünkre állnak, és folytatják az ellenállást. Egész úton szervezettség, fegyelmezettség uralkodott a vagonban. Ma is emlékszem arra a gondos, szerető ápolásra, amellyel társaim körülvettek.

Komáromban hosszabb ideig állt a vonat. Napközben kinyitották az ajtót. Katonák bámultak be a vagonba. Társaim beszélgetésbe elegyedtek a katonákkal, elmondták, hogy kommunisták vagyunk, a magyar függetlenségért harcoltunk, ezért kell most bűnhődnünk, de a háborúnak nemsokára vége lesz. Ne hagyják magukat a katonák a tűzvonalba terelni. Engem oda vittek az ajtóhoz, és az elborzadt katonáknak megmutatták a kínzástól elfeketedett, dagadt kezemet, lábamat.

Szerelvényünkön sikerült az egyik vagon padlóját felfeszíteni, és többen megszöktek, köztük Földes László és Horváth Márton. Nagyon fájt, hogy a bányászok és az angyalföldiek nem tudtak elmenekülni.

A dachaui állomáson még láttam őket, messziről köszöntöttük egymást. Ott szortíroztak minket, a nőket különválasztották a férfiaktól. Bennünket Dachau egyik munkatáborába, a közeli Allachba vittek, a férfiakat pedig a dachaui koncentrációs táborba. Az állomáson láttuk, hogy a mi szerelvényünkön más börtönökből is hoztak politikai foglyokat. Sokat közülük még 1942 tavaszán és nyarán tartóztattak le, amikor a függetlenségi mozgalmat akarták lefejezni. Ott találkoztam Popper Évával, Földes Verával, a Történelmi Emlékbizottság szervezőjének feleségével, Bakó Ágnessel, Rákosi Hajnallal és másokkal. Egyesek szememre hányták, hogy két és fél év után nem bírtam már ki azt a kis időt, és hagytam elfogni magam. Közülük legtöbben ott pusztultak Bergen-Belsenben, Ravensbrückben vagy valamelyik másik táborban. A mi szerelvényünkkel cigánytranszport is érkezett Magyarországról. Ekkor bizonyosodtunk meg róla, hogy nemcsak zsidókat, hanem más fajtájú, más nemzetiségű, más vallású embercsoportokat is ki akarnak irtani a nácik. Itt, a dachaui állomáson és úton Allach felé kezdtük megérteni, hogy az a sok rémtörténet, amit el sem akartunk hinni, nemcsak hogy igaz, hanem meg sem közelíti a valóságot. Ezen az úton kezdtük megérteni, mi történik itt, Európa közepén a XX. században, a felvilágosult emberiség nagy alakjainak, a nemzetközi munkásmozgalom nagy harcosainak, a tudományos szocializmus megteremtőinek hazájában, Németországban. A kommunisták nem felejtették el a Tanácsköztársaság bukását követő fehérterrort, a különítmények kegyetlenkedését, Siófokot, Orgoványt, a Britannia Szálló pincéit. A Horthy-rendőrség későbbi tetteit, a kínvallatásokat, a statáriumot, a börtönök és internáló táborok kegyetlenkedéseit is jól ismertük. Tudtunk a Horthy-rezsim újvidéki szerepléséről, felvidéki és erdélyi rémtetteiről. De mindezeket felülmúlták a náci haláltáborok, ahol nemzetközi méretekben folyt a megsemmisítés. Ez az intézményesített terror az emberi társadalom sokkal szélesebb köreit érintette.

A dachaui állomáson láttam először embervontatta szekeret. S a legrosszabb az volt, hogy engem is felraktak egy ilyen kocsi tetejére, sok-sok kis cigánygyerek közé, vagy inkább rájuk. Olyan volt, mint egy nagy fészekalja csipogó csibe, egymás hegyén-hátán a kocsin. Gyönyörű fekete szemek és kerek kis arcocskák vettek körül. Az apró szájak sírtak, gagyogtak, még talán nevettek is.

Már Allachban, az első állomáshelyünkön ízelítőt kaptunk a koncentrációs táborok életéből. Az igazi tapasztalatokat azonban Ravensbrückben szereztük.

Allachban nem volt külön női tábor. A férfitábor egyik elkerített részén jelölték ki barakkjainkat. Táborunk felszerelése és megszervezése a férfiak fogolyvezetőségének feladata volt. Ez a vezetőség főleg politikaiakból került ki, többségük német, de az orvos francia maquisard volt. Őhozzá kerültem én is, mivel egész ott-tartózkodásunk idején végig a betegszobában voltam. A betegszoba egyben a női tábor központi helyisége volt. Esténként itt jöttek össze a fogoly vezetők, a „Lagerál testek", a kapók stb. Az új női részleg vezetői közülünk, politikaiak közül kerültek ki.

A mi transzportunkkal hozták ki Barabás Lídia hegedűművésznőt is. Ez a törékeny teremtés akkorra már több éves fegyházbüntetést töltött le. Mint jugoszláv partizánt fogták el. A hegedűjét azonban minden fegyházban nála hagyták, Allachba is magával hozta. Mennyi felejthetetlen élményt köszönhettünk ennek a hegedűnek. A zene számunkra ott valószínűtlenül csodálatosan hangzott. Nem hiszem, hogy bárhol olyan sokat jelenthet az ember számára, mint amit nekünk éppen abban a környezetben jelentett.

A koncerteken a férfitábor fogolyvezetői és sokan az SS-őrség közül is részt vettek. Nyilván ez is oka volt annak, hogy mindenáron meg akarták akadályozni elszállításunkat.

A németeknek volt olyan elképzelése, hogy ezt a tábort átmenő táborrá alakítsák át, a Magyarországról érkező embertranszportok átmeneti szállásává. A müncheni vasútvonalat azonban a szövetséges repülők szétbombázták. Az a hír terjedt el, hogy az SS meg akarja szüntetni a női tábort. A férfiak jól tudták, hogy ha elkerülünk innen, milyen sors vár ránk a már megszervezett táborokban. Mi akkor még nem tudtuk felmérni helyzetünket.

A francia orvos a hátán hordta nekünk a berendezéshez szükséges dolgokat és a gyógyszert. Úgy maradt meg emlékezetemben, mint az emberiesség megtestesítője.

Utoljára akkor láttam, amikor egy nagy mezőn át a vagonok felé kísértek bennünket. Ö támogatott, s utolsó hozzám intézett szavai ezek voltak: „Soha nem felejtem el nekik a maga meggyötört lábait."

1973-ban a Nemzetközi Ravensbrück Bizottság Budapesten ülésezett. A bizottság elnöknőjét, a francia Renée Mirande Lavalle-t férje is elkísérte. Beszélgetés közben kiderült, hogy ő is velünk egyidőben volt Allachban. Kérdezgettem, emlékszik-e a francia orvosra. Szerinte doktor Laffitte volt a mi orvosunk.

- Írjon neki egy levelet, szívesen elviszem – mondotta.

Étienne Lavalle valóban elvitte a levelemet, amelyben többek közt ezt írtam:

Kedves Monsieur Laffitte!

Huszonkilenc év telt el azóta. Nem is hiszem, hogy emlékszik rám, pedig sem társaim – akik még élnek -, sem én nem felejtettem el. 1944. november 14-én érkeztünk Allachba Magyarországról. Ön rendezte be számunkra a Reviert, és engem rögtön oda helyeztetett. Egyenest a magyar Gestapóról hoztak oda, bár eredetileg a Gestapo egy másik alakulatához akartak átvinni. Talán ennek a véletlennek köszönhettem, hogy még élek. Bár bizonyos vagyok abban, hogy Ön nélkül ez a véletlen sem segített volna.

Nem tudtuk elfelejteni kedves alakját, ahogy meggörnyedten cipelte számunkra az ágyneműt, felszerelést, s azt sem, hogy mennyit tett azért, hogy könnyítsen helyzetünkön..."

Egy hét után megérkezett Henri Laffitte akadémikus kedves, meleg hangú válasza:

Asszonyom,

Rendben megkaptam levelét. Köszönöm, hogy megőrzött emlékezetében, és örömmel értesültem, hogy az egykor elesett állapotban volt fiatalasszony harminc év elmúltával jó egészségnek örvend... Én is jól emlékszem az allachi Revierben való elhelyezésével kapcsolatos nehézségekre. ..

Ha tehettem valamilyen szerény szolgálatot önnek és bajtársainak, az egész önmagától értetődő volt, ami említésre sem érdemes. Ez orvosi magatartásunkkal és kötelességeinkkel együtt jár, másként nem is választottuk volna ezt a hivatást..."

Dr. Laffitte és társai hiába igyekeztek megakadályozni, hogy elvigyenek bennünket. A körülöttünk folyó huzavona csak annyit eredményezett, hogy a Ravensbrück felé tartó transzport egy részét, mint Personalt, személyzetet szállították. Csoportunkat külön kezelték, nem kerültünk bele a nagy tömegbe. Nem töltöttünk egyetlen éjszakát sem a fekvőhely nélküli sátorban, ahová a többieket a téli hidegben összezsúfolták. Még a megérkezésünk napján a tizenkettes blokkba szállítottak. S bár tőlünk is elvették mindenünket, de fedél volt a fejünk felett és együtt maradhattunk néhány társunkkal, akikkel elhoztak a Rökk Szilárd utcából. Az összetartozás érzése, egymás segítése ebben a számunkra új világban az élet alapfeltétele lett. Számomra különösen. Kala nélkül, akit a csendőrségi vizsgálat során ismertem meg, és végig társam, támaszom maradt, nem valószínű, hogy viszontláthattam volna kisfiámat.

Aki elhagyta magát, akiben valamely hit vagy valaki iránti szeretet, kötelességérzet nem tartotta a lelket, az óhatatlanul elpusztult – nem beszélve most azokról, akiket fizikailag megsemmisítettek. De sokan életben maradtak azok közül is, akik saját magukat szerették a legjobban, és az életben maradásért képesek voltak minden aljasságra.

Mindjárt a megérkezésünk után nagy megrázkódtatás volt számunkra, hogy elvették Lídiától a hegedűjét. Ott sorakoztunk vele együtt az irodában, hogy átadjuk minden ingóságunkat. Nagyon fájt az is, hogy meg kellett válnom a nyakamban függő kis amulettől, amit Juliskától kaptam.

Mi mindenütt harcolni akartunk, hiszen a börtönökben is felemeltük a szavunkat. Ott is – talán már pucérra vetkőztetve – tiltakozni kezdtünk. Csak annyit értünk el, hogy az irodisták megígérték, legyünk nyugodtak, Lídia néhány nap múlva visszakapja a hegedűjét. Előbb azonban meg kell találnunk a helyünket a táborban stb. Lídia természetesen soha nem kapta vissza a hegedűjét. De mit is kezdett volna vele. Már másnap munkára hajtottak bennünket. Mindenkinek egy-egy ásót nyomtak a kezébe. Mi, többiek hozzászoktunk a munkához, de Lídiát kímélni szerettük volna. Dolgoztunk volna helyette is, hogy fel ne törjön a keze. Rettenetes volt nézni a kínlódását. S mikor első nap mentünk ki a kapun, az egyik SS-őr még belé is rúgott. Lídia az előttem levő ötös sorban ment, és nem jól igazodott a többiekhez, ezért kapta a rúgást. A deportálásban minden és mindenki valahogy jelképessé és túlméretezetté vált. Lídia előttünk a művészetet szimbolizálta. Ha én kapom a rúgást, az számomra nem lett volna olyan borzalmas élmény. Mindezek ellenére Lídiában tartani tudtuk a lelket. Szinte megfogható valósággá váltak ott ezek a szavak: a fasizmus mindent letipor, ami az emberiség életében szép, jó és felemelő.

A mi kis közösségünk az órákig tartó, testet-lelket ölő Appellek alatt is meg tudta őrizni emberi méltóságát. Sokszor rossz néven is vették tőlünk egyes bajtársaink, hogy mi barkochbát játszunk, amikor ők sírnak, panaszkodnak, és rettenetes kínokat állnak ki a hidegtől, esőtől, hótól és ködtől. Pedig a mi cipőnk ugyanúgy átázott az örökös sárban, és rongyainkon ugyanúgy átfújt a metsző téli szél. Minket is percenként aláztak meg emberi és női méltóságunkban. – S Lídia is velünk játszott és mosolygott.

Egy napon összetalálkozott a nővérével, aki más transzporttal érkezett. Már csak árnyéka volt a nemrég igen szép, öntudatos asszonynak. Lídia hozzá csatlakozott. Átszökött abba a blokkba, ahol a nővére volt. Utána egyszer-egyszer még felkeresett bennünket, később már csak messziről láttuk sovány, megkínzott arcát. A szemében ott ült a „muzulmánok" éhes, már a téboly határán levő tekintete. Egyre ritkábban találkoztunk vele, aztán végképp elvesztettük szemünk elől, a moloch elnyelte.

Már nem tudnám megmondani, hányan lehettünk a tizenkettes blokkban. Az ágyak itt is „háromemeletesek" voltak, és ketten aludtunk egy ágyban. A barakk fogolyparancsnoka német nő volt, mint kommunistát börtönözték be, s már nyolc éve raboskodott. Határozott, kemény embernek ismertük meg; tapasztalataink egész szélsőségesek voltak vele kapcsolatban. Néha úgy látszott, hogy a fogság alatt teljesen el-embertelenedett. Előfordult, hogy szinte kegyetlenül viselkedett egyes foglyokkal – úgy vettük észre, leginkább a németekkel – szemben. Velünk és a sok kisgyerekkel jól, szinte gyengéden bánt. A barakk kisgyerekei számára különböző kedvezményeket verekedett ki. Így a legnagyobb hidegben a kicsik nem a szabad ég alatt álltak Appellt, hanem a szobában.

Egyik nap Kalával együtt a zöldségszállító kommandónál dolgoztunk. Ez a munkacsapat járt ki a tó partján levő vermelőhelyekhez, és saroglyán marharépát, céklát vagy más zöldségfélét s időnként brikettet hordott be a tábor területére. Azóta is nagyon rossz érzés fog el, ha német brikettet látok. Ez az elterjedt, jó tüzelő mindig elém varázsolja azt a hóval borított tájon át vezető, gyönyörű fenyőfákkal szegélyezett utat, amerre elhaladtunk. Az út mentén katonás rendben sorakozó barátságos lakóházak, függönyök, tisztaság. Mi rongyosán, ötös sorokban menetelünk a csúszós úton. A fapapucs lötyög a lábamon, feltöri a régi sebeket. Kesztyűtlen kezem odafagy a saroglya rúdjához. Közben lesem a hólabdázó gyerekeket. Vajon az enyém most mit csinál?!

Munka után az egyes kommandóknál külön adagot osztottak a foglyoknak. Ez alkalommal este, amikor visszatértünk a táborba, májas hurkát adtak. Az élelmiszerosztás a legtöbb esetben tömegverekedéssé fajult. A nácik módszereihez az is hozzátartozott, hogy igyekeztek a foglyokat egymás ellen kijátszani. Most is az történt. Az osztás éppen a mi barakkunk ajtajában folyt. Egyesek előretolakodtak, kétszer is akartak kapni stb. A tumultust megtorlás követte. Az osztást beszüntették.

Mi is azok között voltunk, akik nem kaptak semmit. Erre nagy lármát csaptunk, és követeltük a „munkáért járó hivatalos adagot". Blokovánk és helyettese – osztrák vagy szudétanémet kommunista – hozzánk szaladtak és berángattak bennünket a barakkunkba. Kétségbeesetten igyekeztek megértetni velünk, hogy itt nincs hivatalos adag, itt nincs jogos követelés. Mi Háftlingek vagyunk, s az ilyen lázadásért szigorú büntetés járhat...

Ettől a naptól kezdve úgy láttuk, másként bánnak velünk, mint a többiekkel. Kérték, hogy ne hirdessük fennhangon kommunista voltunkat. Magukról nem árultak el semmit. De mintha valamilyen szervezet vett volna a védőszárnyai alá. Állandó munkát kaptunk a zöldségespincében. Állandó munkacsapatban dolgozni jobb volt, mint a naponta összeálló kommandókban, így nem kergették az embert minden áldott nap, és az Appell után mehettünk a munkahelyre. Rajtunk kívül főleg orosz, ukrán és néhány fiatal lengyel nő dolgozott ott. A zöldségespince pedig különösen jó munkahelynek számított, bár komoly fizikai erő kellett a cipekedéshez, lapátoláshoz, de jobban meg is lehetett őrizni a kondíciót. Jobban táplálkoztunk. Mi tisztítottuk a zöldséget, és közben ettük a céklát, káposztát, répát vagy marharépát. A krumplit nyersen is szívesen ettük, de néha főve is hozzájutottunk, mi szállítottuk a konyhába. Ez az egyik legnehezebb munka volt, mert meredek lépcsőn kellett felcipelni a színültig tele saroglyákat a tágas, modern konyhába. A krumplit hatalmas kádakban vízsugárral mosták tisztára, s óriási üstökben főzték puhára. Mikor felmentünk a konyhába, gyorsan körülkémleltünk. Ha éppen kinyitottak egy üstöt, odafutottunk, és teleraktuk a zsebünket forró krumplival. A legtöbb szakácsnő (szintén fogoly) félrenézett, csak az ügyeletes SS-nőre kellett vigyázni. Egyszer ügyetlenkedtem. Visszafordulva egyenest az Aufsáherin keze közé szaladtam. Mindenkiben megfagyott a vér. Hiszen súlyos büntetés járt az „organizá-lásért". Szerencsémre egy-két pofonnal megúsztam. Talán, mert szőke volt a hajam, és a nő németnek nézett. Előfordultak ilyen véletlenek. S még a krumplit sem szedte el tőlem.

A fent említett szervezet erejét éreztem akkor is, amikor beteg lettem. Engem sem került el a leggyakoribb lágerbetegség: a tífusz. Magas lázzal vitt Málcsi néni, a helyettes blokova a betegszobába. Mikor felvettek fekvő betegnek, az egyik ápolónőre bízott. Most se voltam hát magamra hagyatott. Éreztem, hogy valamiképpen vigyáznak rám, szervezetem hamar legyűrte a lázat, és mehettem vissza a többiekhez. A betegszobában töltött idő mindenesetre a legemlékezetesebb élményeim közé tartozik.

A létért való harc állati fokára süllyedtek a foglyok. De a lágerek nyomorúsága választóvíz volt. Minden emberi nagyság s minden emberi aljasság tenyésztelepe.

Januárban már nem a zöldségespincében, hanem a konyha kazánházában dolgoztunk Katóval. Mi voltunk a fűtők. Lapátoltuk a német brikettet. Egyik nap hirtelen Appellra rendelték a tábort. Már jó ideje hallani lehetett a szovjet ágyúk hangját. Az Oderánál állt akkor a front. A táborban borzalmas állapotok uralkodtak. A keleti táborokat kiürítették a németek, és Ravensbrück napról napra zsúfoltabb lett. Már nem is tudták a létszámot megállapítani. Rablóbandák garázdálkodtak az utakon. Az ételhordó foglyokat nem engedhettük el kíséret nélkül, mert a barakkok közül kiugró éhező csoportok nekiestek, kimertek egy-egy tál levest a kondérból, és a többit gyakran kiborították. A kenyérért menőket láncban körülfogtuk, úgy védtük őket. Ezeket a rabló csoportokat „auschwitzi bandáknak" neveztük. A gyengébbek megtámadása napirenden volt.

Ilyen állapotok uralkodtak, amikor kezdték már nyugatabbra fekvő táborokba szállítani a foglyokat. Mi is sorra kerültünk. Ahogy meneteltünk, mellénk furakodik egy nő: – Magyarok? Árják? – kérdezte. Kicsit bambán néztünk rá. Furcsa volt ezen a helyen az ilyenfajta érdeklődés. Kiderült, hogy ő Sombor-Schweinitzer Józsefnek, Horthy politikai rendőrfőnökének a felesége.

S így történt, hogy a sors furcsa játéka folytán, én, a hírhedt kommunista, hónapokig egy ágyban aludtam a bolsevizmus elleni harc egyik legképzettebb magyar képviselőjének asszonyával, Sombor Nusával. – Ti nem is tudjátok, milyen jó ember Józsika! – hajtogatta. – S ti mégis vadállatnak tartjátok őt! Ez fáj nekem! Úgy szeretlek benneteket! – s könnybe lábadt a szeme. Egész jól megfértünk vele. Igaz, hogy ugyanilyen jól kijöttünk Pistával is, aki neve ellenére fiatalasszony volt. Odahaza gyereke várta, nevét az alvilágból hozta magával. A toloncból szállították Németországba, mivel megszökött Márianosztráról, ahol négyéves börtönbüntetését töltötte. Mesélte, hogy mindössze hatvankét rendbeli lopást tudtak rábizonyítani, így csak négy évre ítélték. Kedves vagány volt a mi Pistánk.

A transzportot Rechlinbe vitték. Itt volt Ravensbrück 68 kommandójának egyike. Repülőtér mellett feküdt, és oda jártunk dolgozni. Ebben a lágerben értük meg a nagy éhség időszakát. Ekkor már azt a kevés kenyéradagot sem kaptuk meg, ami valahogy megvédett az éhenhalástól. A híg leves sótlan volt. Pista naphosszat vonított, mint egy éhező állat, Sombor Nusa pedig sírt, mint egy gyerek. Mi nem mertünk Kalával egymás szemébe nézni. Hiszen ő is azt láthatta az én szememben, amit én az övében. Az önfegyelem sem tudja eltüntetni az éhség sóvárgó csillogását, és mi nem akartuk bevallani egymásnak, hogy itt nem segít a lelkierő. Bár...

Ekkor történt velem a következő eset. A szobában csupán néhányan lézengtünk. Társaink zöme munkára ment a repülőtérre. Mint blokkápolónak, bent kellett maradnom a barakkban, és egy padon üldögélve bámészkodtam. Forrt bennem a düh. Ügy éreztem, jártányi erőm sincs már. Fatalpú bakancsaim ólomsúllyal húzták a lábamat. Undok dolog ilyen szánalmasan, lassú halállal éhenpusztulni. Otthon a fiam, a munkám, a párt... Az éhség dühe és a tehetetlenség kétségbeesése dolgozott bennem.

A szoba másik végében néhány nő sürgölődött. Az egyik ágy legfelső részét akarták leemelni. Az ágyak fából voltak, és faékkel illesztették össze őket. Lehettek vagy öten-hatan, akik húzták-vonták az ágyat, de sehogy sem boldogultak vele. Dühösen vágódtam oda hozzájuk. – Engedjetek! – Félretoltam őket az útból, az ágy mellé álltam, vállamat nekifeszítettem, és egy mozdulattal emeltem ki az ékből. Hát mégsem a végelgyengülés stádiumában vagyok... Így adta vissza ez a kis eset egy pillanat alatt az önbizalmamat.

Már Ravensbrückben azt hittük, hogy közel van a felszabadulás, pedig még három hónapig váratott magára. Abban nem kételkedtünk, hogy el fog érkezni a pillanat, de abban már egyáltalán nem voltunk olyan biztosak, hogy mi is megérjük. A repülőtéren nekünk kellett a mindennapos bombázások nyomait eltüntetni. A kráterek betemetésének munkálatait egy német mérnök vezette. 1945 áprilisában azt mondta nekünk: – Miért nem dolgoztok rendesen, hiszen magatoknak csináljátok. Mire betemetitek ezt a gödröt, már ki is tűzhetitek a tetejére a vörös zászlót. – S valóban, a légitámadások ereje fokozódott, egyre sűrűbben hullottak a bombák a reptérre. A szövetséges légikötelékek mindennaposak lettek a környéken. A bombák azonban mindig pontosan elkerülték a mi barakkjainkat.

Egyik nap azt vettük észre, hogy a légitámadás kezdete után eltűntek az SS-ek a táborból. A bunkerba menekültek. Ekkor fedeztük fel, hogy a Szovjet Hadsereg gépei támadnak. Tudtuk, hogy ez a földi támadás előkészítését jelenti. Ilyen légitámadást még nem tapasztaltunk. Bombák most sem estek a barakkokra vagy a tábor területére, de zengett a környék. Rengett a föld. A barakkok rázkódtak, mi pedig mintha elvesztettük volna az eszünket, a szovjet lányokkal összefogódzkodva táncoltunk, daloltunk. Szinte részegek lettünk a szabadság előérzetétől. Eszünkbe sem jutott, hogy mi is elpusztulhatunk. Pedig még messze volt a szabadulás.

Másnap vagy néhány nap múlva elterjedt a hír, hogy a tábort kiürítik. Az előkészületek teljesen fejetlenül zajlottak. Az őrség fegyelme sem volt már a régi. Raktárak őrizetlenül maradtak. Klára a ruhatárak felé vezette a foglyok egy részét. Maruszja és én az élelmiszerraktárhoz mentünk. Feltörtük a zárat, levertük a hordók tetejét. (Azokban is élelem volt.) Maruszja, mint a bőség istenasszonya, az ablakba állt, és onnan dobálta ki a kenyeret és a margarint az egyre növekvő tömegnek. Rettenetes jelenet következett. A foglyokat az ennivaló látása teljesen megrészegítette. Szédülten kapkodtak a drága eledel után, majd egymásnak estek. Sem lecsillapítani, sem szétválasztani nem lehetett az őrjöngőket.

A drága kenyéren tapostak, és egymáshoz vagdosták a margarincsomagokat. A dühöngő tömeg egyetlen masszává vált. Aki leesett, többé nem kelt fel. Összetaposott halottak és sebesültek maradtak a konyha előtti téren. De mi ekkor már mindnyájan lázban égtünk. A szobánkban sokfajta nemzetiség volt. Oroszok, lengyelek, szlovákok és magyarok. Összebeszéltünk, hogy nem hagyjuk el a tábort, itt várjuk be a szovjet csapatokat. Húztuk, halasztottuk az indulást. Az egyik SS-katona, aki jól beszélt magyarul – Temesváron sorozták be – már régebben közeledett hozzánk, megkértük tehát, hogy maradjon a mi csoportunkkal. A táborban már alig volt valaki. Csupán a fogolyvezérkar és a sereghajtó SS.

Az SS-ek a levegőbe kezdtek lövöldözni, így kénytelenek voltunk mi is elindulni. Leghátul mentünk. Az egyik keresztútnál visszanéztünk. A lagerálteste, a lagerkapo és a blokovák, stubovák csoportja letért az útról és eltűnt egy fasorban. Az őrség futni engedte őket, nehogy volt fogolytársaikkal együtt szabaduljanak fel.

A mi kis csoportunk igyekezett minél lassabban vánszorogni. A temesvári SS jött velünk. Szerettük volna, ha mellettünk marad, mert a menekülő lakosság és a katonaság között nem éreztük biztonságban magunkat. Hiszen a KZ jeleit mindnyájan viseltük. Az országút mentén egy turistaházfélébe tértünk be, mire tovább akartunk menni, hiába kerestük derék SS-katonánkat, úgy látszik, kereket oldott. Pedig mi civil ruhát, védelmet, mindent ígértünk neki.

Magunkra maradva letértünk a főúttól. Egy kisebb faluba jutottunk, ahol lengyel és ukrán kényszermunkások bújtatták el csoportunkat. A falu neve Vipperach volt. A szovjet csapatok május másodikán érték el a falut. Harc nélkül vonulhattak be, mert a németek előző este eltakarodtak.

Ragyogó, gyönyörű májusi nap volt. Mi a gazda nélkül maradt ház konyhájában ültünk, és finom tojásrántottát ettünk éppen. Somborné, Nusa szaladt be a konyhába kiáltozva: -Itt vannak az oroszok!

- Ugyan! Nem igaz! – hitetlenkedtünk, de már rohantunk a kapu felé.

Három fiatal szovjet katona állt a kapuban. A májusi napsütötte utcán végig a házak előtt szovjet katonák. Körülöttük boldog lányok, asszonyok, kényszermunkások, volt táborlakók.

Ez a kép örökre belém vésődött, mint valami falusi csendélet.

  1. Egy adag kenyér

Előző életemben sok mindent hallottam a kenyérről.

Mindig arra tanítottak, hogy a kenyeret meg kell becsülni, szeretni kell. Isten teste. A legfőbb táplálék. A kenyeret földre dobni főben járó bűn. Apa keresi a kenyeret. A munkaadóm kenyéradó gazdám… És még nagyon sokféle jelkép.

Később azt is megtudtam, hogy a kenyér milyen hasznos lehet, ha magán-zárkába kerül az ember. Sakkot lehet belőle készíteni, és kenyérbábuk elviselhetővé teszik az egyedüllét süket csendjét. Később – ez már a koncepciós bűnügyek idején történt – a kenyér, ihlette meg fiatal barátnőmet. Szobrokat formáltak ujjai, a vallatás kínjai soha nem érzett művészi ihletet csiholtak ki belőle és a kenyér volt az egyetlen formálható anyag, amihez hozzájutott.

A koncentrációs táborban azután megismertem a kenyérnek egy másik tulajdonságát: pénz lett belőle. Keményvaluta! Az emberi közösség kialakulásának egyik legelső formája a csere. Használati értékek cseréje. Komoly szociológiai tanulmányt lehet készíteni arról az ösztönösen, szervesen létrejött társadalmi mozgásról, amely a felszín alatt, a mindennapos drill és szervezett tábori élet ellenére egy-egy lágerben kifejlődött. Nem a tudatos illegális szervezkedésre gondolok. A felszín alatt az élet megkövetelte a magáét, és mint az újra és újra felszínre törő növényzet küzdött, kapaszkodott, ösztönzött. Miként az emberi társadalom kezdeti szakaszában, kifejlődött a tárgyak, ételek, létfontosságú cikkek cseréje. A női táborokban a foglyok közül kiválasztott vezető réteg tagjai még divatcikkeket is cserélt, vásárolt. A legstabilabb csereeszköz, az igazi valuta a kenyér lett. Az ADAG KENYÉR. Az adag nagysága állandóan változott. A minősége nem. Volt olyan időszak, amikor ebből a sárból, vagy fűrészporból készített kenyérből csak négyen osztoztunk egy-egy veknin. Volt olyan időszak, amikor nyolcan, de a háború utolsó szakaszában az is előfordult, hogy hetekig egy morzsát sem osztottak szét. Ilyenkor csak a híg, sótlan marharépa levessel tartottak életben bennünket, már akit életben lehetett tartani. Ezt az időszakot nem lehet elfelejteni, még kevésbé, mint az egészet. S ekkor tanultunk csak meg igazán becsülni a kenyeret.

A betegszobákba már alig lehetett bezsúfolni a betegeket. Egyre kevesebben bírtak felkelni a szalmazsákról. Nőtt a hasmenések száma. A csonttáaszott nők testén szaporodtak a fekélyek. A szervezet önmagát emésztette fel. Sok-sok ilyen fekélyt láttam, mert Rechlinben, Sombor-Schweinitzer Nusával ketten vállaltuk a blokk-ápolói „tisztet”. Ő néhány félévet hallgatott az orvosi egyetemen. Én vöröskeresztes tanfolyamot végeztem. Így felszólításra jelentkeztünk, hiszen egy bögre leves volt a bérünk. Úgy hiszem, ez a bögre leves volt a fő oka, hogy vállaltuk ezt a munkát. Emberbaráti megfontolások abban a pillanatban talán eszünkbe sem jutottak. Mégis, a mi barakkunk lakói egész jól jártak velünk. A mi számunkra nem hatalmi pozíciót jelentett az ápolási munka, bár általában a táborok gyakorlatában annak számított. Mi nem bottal kísértük az ambulanciára a beteget. Nem ütlegekkel tartottuk fenn a fegyelmet. Erre nem is volt szükségünk, mert társaink érezték, hogy segíteni akarunk rajtuk. Gyógyszert nem kaptunk, de gyakran egy tanács egy-egy jó szó többet segített bármilyen pirulánál.

A nagy kenyértelenség, a nagy éhezés és általános legyengültség idején volt egy „óriási” találmányom. A hasmenés egész általános lett és én úgy emlékeztem, hogy a hasmenés betegnek szenet szoktunk adni. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen milyen is az a szén, amit gyerekkoromban édesanyám nekem is adott. Igaz, ha tudtam volna, csontszenet nem állíthattam volna elő. Honnan szereztem volna csontszenet? Fát és tüzet, azt valahogyan, különböző szervezési manőverrel sikerült kapnom. Így faszenet gyártottam és valamilyen ősemberi találékonysággal porrá is törtem művemet. Zománcos tálba öntöttem és ezzel a készítménnyel minden este végig jártam a szobákat. Mindig nagy örömmel fogadtak. Majdnem mindenki kért a csodaszeremből. Eleinte – a lágerek gyakorlatának megfelelően – „fizetni” akartak érte és nagyon csodálkoztak, hogy nem üzletet akarok kötni velük. Soha nem tudtam ellenőrizni használt-e valamit ez az őrölt faszén. Az azért biztos, hogy lelki szükségletet elégített ki. Reményt és bizakodást keltett és ott ez mindennél nagyobb adomány volt.

Néha valami fehér gyógyszert is tudtam szerezni, és azt is osztogattam. Ezt az ambulancián kaptam a Revier kápójától, egy nagydarab szeplős, német nőtől. Ez a nő már évek óta volt koncentrációs táborban és teljesen elvesztette emberi formáját. Nem külsejében torzult el, hanem lelki alkata vált iszonyatossá. A szerencsétlennek, akik gyógyításra szorultak reszkettek a félelemtől. Ebben a táborban nem volt orvos. Ő valami ápolónő lehetett civilben. Így küzdötte fel magát az „egészségügyi intézmény” vezetőjévé. Aki nem értett németül – és hányfajta nemzetiség került a keze alá – annak pofonokkal és ütlegekkel „magyarázta meg”, mit kell tennie gyógyulása érdekében. Igen röstellem, de engem a kegyeibe fogadott. Lehet, hogy azért, mert igyekeztem emberi formámat megtartani és rongyaimban is nőnek látszottam. Észrevehetően kedvelt… Lehet, hogy ő is egyike volt azoknak, akik szexuálisan elfajzottak. Ezt nem állíthatom bizonyosan, mert közeledni, nem közeledett hozzám. Látható rokonszenve, azért hasznos volt a mi kis közösségünknek. Gyógyszert, élelmet szerezhettem tőle társaimnak és betegeinknek.

Kenyeret ő sem tudott adni. Azzal mindenki szűkölködött.

Kenyeret lehetett lopni, vagy rabolni, nagyon ritkán nagy értékekre cserélni. Egész láger-életem idején kétszer jutottam a napi adagon felüli kenyérhez.

 Az egyik alkalommal az SS osztott kenyeret. Ehhez a kenyérosztáshoz el kell mondani, hogy a rechlini munkatábor vezetőinél az utolsó időben furcsa dolgokat tapasztaltunk. A front nagyon közeledett és úgy tetszett, hogy ráébresztette őket saját helyzetükre. A parancsnok – úgy hírlett – valami Wehrmacht tiszt volt, a konyha főnöke – a konyhalányok mesélték – részeges és jóindulatú SS. A konyhán szlovákiai magyar lányok dolgoztak, ők mondták el azt is, hogy ezek ketten összefogtak, hogy valamit enyhítsenek a foglyok egyre nehezebb helyzetén. Hetekig nem érkezett utánpótlás sóból és kenyérből. Már csak az SS legénység, az SS női és férfi katonái számára jutott só az ételbe. A foglyok hetekig nem jutottak kenyérhez. Ünnepnapnak számított, ha a híg marharépalevesben kevés cékla is került. Mindennapos lett az éhhalál. Ezt a tömeges elhalálozást akarták feltartóztatni a tábor vezetői. A konyhafőnök elrendelte, hogy a levesbe snidlinget, vagy más ízesítőt tegyenek. Így nem volt olyan ízetlen a sótlan étel. A környező falvakban túrót vásároltak és szétosztották köztünk. Kristálycukrot is kaptunk. Egy–egy ilyen kanál kristálycukor nagy-nagy eseménynek számított. S a tejes kávé?! Édes is volt, tej is volt benne. Igaz néha a feketekávéba is tettek cukrot. Ez is mennyei italnak számított. S ha időnként a szétosztás után még maradt valami a kannában, bizony verekedés támadt a repetáért.

Egyik alkalommal is édes volt a reggeli fekete. A stubova szétosztotta a reggeli adagot és látva, hogy még maradt hozzálátott, hogy kiossza a maradékot. Fiatal, fekete hajú orosz lány volt ekkor a szobaparancsnokunk. Alig merített a kannába a kanalat a szobatársak megrohanták a körülállók, követelték az édes kávét. Ha lehetett kivontam magam ezekből a tumultusokból és ágyamon trónolva néztem le a kiabáló, egymást cibáló tömegre. Mindig nagyon elszomorodtam, amikor asszonyokat láttam így tülekedni, de akkor nagyon komikusnak is találtam a jelenetet. S főleg Nusát találtam mosolyogni valónak. Sombor Nusát, a méltóságos asszonyt, aki olyan sokat mesélt nekünk különböző színű szalonjairól, ahol a magyar állami élet vezető személyeit látta vendégül. Ha nem ismerem, biztosan szántam volna azt a sovány, kopott asszonyt, aki stubovát rángatva követelt több édes kávét. Dühöngött, kiabált. A piros zománcos tálat nyújtogatta, és mikor a merőkanál más edényébe fordította a megmaradt italt Nusa azt is, amit ő kapott a kis stubova fejére lötyögtette.

„Igazán nem viselkedtél, valami méltóságosan” – fogadtam nevetve, amikor, felkapaszkodott mellém közös fekhelyünkre. Nusa nem sértődött meg és ott fenn a magasban már ő is mosolygott saját magán. A legnagyobb éhségben sem veszett el a humorérzéke.

Az ÉDES TEJES KÁVÉ-val egyszer nagyon megjártuk.

Részegek lettünk tőle. Vacsorára hozták, de már délután ott voltak a kannák a szobánkban. Ekkor váratlanul appelt rendeltek el. Ravensbrückből jöttek SS-ek, és transzportra válogattak a foglyokból. A mi szobánkból is sokat elvittek. Mikor lefújták az appelt, mi visszaözönlöttünk a szobánkba, a stubovánk sem jött velünk. A szoba közepén álltak őrizetlenül az édes tejes kávéval telt kannák. Körülvettük őket és telemertük tálainkat, megittuk és újra mertük a még langyos csodálatos italból. Minden hozzáférhető edényt teletöltöttünk és elrejtettük a zsákmányt ágyainkba. S ittuk, egyre csak ittuk. Még akkor is, amikor már úgy éreztük, hogy pukkadásig tele a hasunk. Feneketlen jókedvünk lett, összeölelkeztünk, énekeltünk és táncoltunk. A szobába lépő stubova nem tudott szóhoz jutni a látványtól és mikor látta, hogy alig hagytunk valamit a kannákban éktelen haragra gerjedt. Fenyegetőzött. Ehhez nem volt jogunk. A felesleges étel az övé, és ha ő úgy látja jónak, hogy ad ráadást akkor ad, de ha nem akar, akkor nem ad. Az ágyakba eldugott tálakat lefoglalta, de a részegítő ital nagy része már szétáradt bennünk és csak nevettünk az ő dühöngését.

A tömeges pusztulás ellen nem csak élelemmel lehetett védekezni. Védelmet nyújtott a mozgás és a napfény is. Aki elhagyta magát, lefeküdt és ha nem volt elég akarata, hogy feltápászkodjon, az menthetetlenül elpusztult. Aki fogyó erejét lelki erővel igyekezett valahogy pótolni, annak volt reménye a megmaradásra. S a munka, ha robot volt is, ha kényszermunka volt is, de mozgást jelentett és gyakran szabad levegőn végzett mozgást. Április végén lehetett. A sűrű bombázások miatt nem hajtották a foglyokat munkára, se a repülőtérre, se az erdőre. Mindenki bent volt a barakkokban. Gyönyörű napsütéses idő, tavaszi szellő és mi a szalmazsákokon penészedtünk. S ekkor megjelentek a barakkokban a kápók és az Aufsëherinek: „Heraus! Alles heraus!” Durva ordítozás, lökdösés, botozás. Az ágyakból kikergették azokat, akik nem akartak felkelni. Megszoktuk ezt a módszert. Mindig így hajtották ki a foglyokat appelhez, munkára. De most nem volt sem appel, sem munka. Mikor kiürültek a barakkok, akkor már békén hagytak bennünket. Sétáló nőkkel lettek tele a barakkok közötti utak, és akiknek nehéz volt járkálni, üldögélhettek a napon. Úgy láttuk ez az eset is egyike annak a törekvésnek, hogy minél több foglyot tartsanak életben.

A tábor parancsnoka egy másik akciója is ezt a célt szolgálhatta. Megváltoztatták az ételek elosztásának rendszerét.

Az általános módszer szerint az élelmet a fogoly-vezetőség osztotta szét. Így volt ez Rechlinben is. Az ételt először Blockälteste szobájába vitték. Ő levette a saját adagját, de megvámolta a miénket is. Tőle vitték el a Subenältesték, akik ismét megrövidítették a mi adagjainkat.

Egyik napon ebédidőben sorakozót rendeltek el. Nem értettük mi történt, hova vonulunk már megint. A konyhához vonultunk. Minden barakk lakói, egymás után. A konyha előtt kondérokat állítottak fel. Minden kondér mellett egy-egy konyhalány és az előttük elvonuló foglyok táljába merték a leves adagot. A konyha mellett állt a táborparancsnok és a konyhafőnök, és árgus szemekkel figyelte az ételosztás procedúráját. Azt is, ahogyan az ablakoknál a kenyér és esetenként wursztot vagy műméz adagot is. Ezzel a szervezéssel kiküszöbölték azt a sok kezet, amelyek mindegyikéhez ragadt a mi táplálékunkból. A levesnek sem csak a híg leve jutott, de néha egy-egy mócsing is került a fogaink közé. Igaz, mire visszaértünk fekhelyeinkhez már egész napi kosztunkat befaltuk, de legalább úgy éreztük, hogy mégis van valami a gyomrunkban.

Ilyen előzmények után aztán nem is csodálkoztunk azon, mikor egyik nap megint felsorakoztattak bennünket és bejelentették, hogy rendkívüli kenyérosztás lesz. A raktárakban állítólag penészedni kezdett a tartalék kenyér és, hogy ne menjen egészen tönkre, inkább kiosztják közöttünk. Ez sem igen fordult elő a német koncentrációs táborok történetében. Ketten-ketten kaptunk egy kenyeret. Az a kenyér, amin mi ketten Kalával osztoztunk nem is volt nagyon penészes. Csodálatos lakomát csaptunk, sőt azt is elhatároztuk, hogy valamit tartalékolunk is belőle. Ez teljesen rendellenes elhatározás volt, hiszen eddig mindig kinevettük a takarékos és beosztós társainkat, akik a legkisebb adagot is beosztották. Hajszálvékonyra szelték a kenyerüket és így napjában többször is étkeztek. Mi őket, ők bennünket nevettek ki. Ők azt mondták, hogy mi pazarlók vagyunk, és helytelenül táplálkozunk. Mi azt állítottuk, hogy a mi táplálkozási módszerünknek köszönhetjük, hogy erősebbek vagyunk náluknál. Mikor szokatlan mennyiségű kenyérhez jutottunk, akkor eszünkbe jutottak, hogy valamit tartalékolni kellene. Kellene, kellene, de mégis kár ezért a sok kenyérért. Másnapra el is lophatja valaki, valamiért általános motozást rendelhet az SS, és elkobozzák mindenünket. Tehát a tartalékolás helyett elhatároztuk, hogy nagy ínyencséget engedünk meg magunknak. Néhány szelet kenyeret megpirítunk. Ez pazarlás volt a javából. A pirított kenyérnek csodálatos az íze, de alig érezni, hogy evett valamit az ember. Elhatározásunkat tett követte: megengedtük magunkat ezt a fényűzést.

A KENYÉR! Egész táboréletem alatt ez volt az egyetlen éjszaka, amikor nem ételekről álmodtam, nem lebegtem hófehér estélyi ruhában, valami cukrászdában habos sütemények között.

S végül a legszebb történet a kenyérről.

Említettem előbb, hogy Sombor Nusával voltunk a barakk ápolói. Egyik nap reggelén, szokás szerint végigjártuk a szobákat, és hívtuk azokat, akik az ambulanciára akartak menni. Az egyik szobában oroszok voltak. Az egyik közülük, szikár, barázdált arcú jelentkezett. Erdei munkán volt és egy fahasáb esett a lábára. Nem tud rálépni. Támaszkodjon rám, mutatom kézzel, lábbal, bár akkora már megtanultam néhány orosz szót is. Nusa is segíteni akar. Betegünk elhárítja, szerez valami hokedli félét és azt használva mankónak, meggörnyedve jön velünk. A lépcsőn mégis a segítségünkre szorul. Ő is beáll a sorba. A tábor területén is csak rendezett, ötös sorokban szabad menni. Lemaradni tilos, kilépni nem szabad, beszélgetni büntetendő cselekmény. A rendért felelős a menet vezetője. Jelen esetben mi ketten. A többi barakkból is terelik a betegeket az ambulanciára. Szitkok, ütlegek és lökdösés. Nálunk segítés, csend, mosoly, igyekezet.

Az ambulancián betegünkről kiderül, hogy nincs törés csak súlyos zúzódás. Kapunk egy üveg ólomvizet, rongyot. Naponta többször kell borogatni.

S mi borogatunk. Naponta többször is látogatjuk betegünket. Készítjük az ólomvizes ruhát, és közben tanulunk oroszul, ismerkedünk. Betegünk parasztasszony egy a sok tíz, vagy százezerből, akiket szülőfalujukból idáig hajtottak a fasiszta megszállók. A szobában többen vannak még együtt a faluból, de a többség eltűnt mellőlük. Sokan az úton pusztultak el, volt, akit kiadtak valami német családhoz házrabszolgának, szétszóródtak más táborokba, meghaltak éhen, tífuszban, golyó által. Mikor először mentünk ebbe a szobába bizalmatlanul fogadtak. Már máskor is tapasztaltuk ezeket az ellenséges pillantásokat. Kényelmetlenül éreztük magunkat és sürgősen tisztázni akartuk, hogy mi nem vagyunk németek. Magyarok vagyunk. A hangulat, ha lehet még gyűlölködőbb lett. Sokan voltak ebben a szobában, akik olyan területről kerültek német fogságba, amelyeket magyar csapatok foglaltak el a németek számára. S mi ott álltunk, több mint ezer kilométerre Magyarországtól, kiéheztetve, rongyosan. Két magyar nő. Az egyik annak az embernek a felesége, aki évekig köröztette a másikat, a kommunistát. Körülöttünk velünk együtt szenvedő, kiéhezett, meggyötört, rongyba bugyolált társainak és felelősségre vonnak bennünket azokért a magyarokért, akik feldúlták otthonaikat, akik előkészítették a terepet a „szövetségeseiknek” a fekete köpenyes, halál-feje náci légióknak. Már nem emlékszem, hogyan oldottuk fel ezt az iszonyatos hangulatot. Szerencsénkre olyan asszonyok is voltak ott, akik tudták, hogy magyar internacionalisták is harcoltak a cári tábornokok ellen, a nagy forradalom idején. S akadt, aki a magyar szovjetekről is hallott valamit. Eltűnt a jeges szél, amely megdermesztette a szoba levegőjét körülöttünk, és egyre jobban befogadtak, megszerettek, mennél tovább látogattuk őket.

Betegünk lába szépen gyógyult. Néhány nap alatt a gondos ápolás és az élő szervezet annyiszor megcsodált újjáéledése megtette a magáét. Egyik reggel örömmel sietett elénk, megölelt és orosz szokás szerint csókolt meg mindkettőnket.

Napokig csak az appelnél köszöntött bennünket, és mi visszaintegettünk neki.

Egyik reggel is appelhez sorakoztunk. Nusával egymás mellett álltunk. A mi asszonyunk, akit én magamban mindig csak Gorkij: Anyjának hívtam, neveztem, odajött hozzánk. Inkább lopakodott, hiszen az appel alatt szigorúan tilos volt a mozgás. Kis burgonyát vett elő a rongydarabból gondosan takargatva két fél adag kenyeret vett ki. Egyik felét Nusának a másikat nekem nyújtotta. Mondott is valamit oroszul, de mi nem értettük. Mozdulatát azért nem lehetett félreérteni. Mi szabadkoztunk. Nem fogadjuk el… Ő még gyönge, kevés a kenyér és mi nem azért… De ő szilárdan nyújtotta a kenyeret, amit napokig gyűjtögethetett a számunkra. Olyan volt ez a mozdulat, hogy nem lehet visszautasítani…

1974.

  1. A tetűpor

Éjjel oldalbalökés! Az ember minden érzékszerve működésbe lép, nagyszerűek a reflexeink még álmunkban is. Mind a hárman fordulunk, és félálomban találjuk meg ismét a legmegfelelőbb helyzetet fejünk, lábunk és törzsünk számára. A legjobb helyzetben az van, aki lábtól fekszik, így minden éjjel más kerül a kivételezett helyre.

Mi az emberi együttélésnek ezt a természetes bajtársiasságát még otthon tanultuk a munkásmozgalomban. Nem, nem a franciáktól, pedig tőlük is tanulhattuk volna... Ebben a szobában nem érvényesült a táborok: „Aki bírja, marja, és mindjárt markolja is" törvénye. Ennek a szobaközösségnek nem az SS-nők kinevezte „Stubenälteste", vagy ahogy a szláv rabok hívták: „stubova" volt a korlátlan ura és parancsolója. A mi stubovánk csupán a „néphatalom" végrehajtója és a közösség kiszolgálója. Ő vette át a szoba ellátmányát, és megtehette volna, mint mások, hogy az étel javát magának tartja meg. Megrövidíthette volna a fejadagokat és a hatvanhárom penge-vékonyságú margarin is, amit a miénkből elvehetett volna, jó néhány dekát tehet ki. Külön ágyat biztosíthatott volna magának, mint mások, akik még sokfajta előnyt élveztek a többiek kárára. Ő ehelyett alávetette magát társai ellenőrzésének és akaratának. Ha levesosztás volt, hatvankét szempár ügyelt rá az ágyak deszkái mögül, egyenlőek-e az adagok. Egyszer a merőkanálra a marharépa között nagy darab mócsing is került. „Hah!" — hördült fel hatvankét torok. - „Égalité!" - így természetesen csak mi fogalmazhattunk. De nyilván ez volt a közkívánság is, mert a mi szobaparancsnokunk, nagy üggyel-bajjal, kanállal metélte hatvanhárom részre a maroknyi húscafatot. Később társai engedélyezték, hogy ilyen esetben számolatlanul szétmorzsolhatja a mócsingot, és dobja vissza a levesbe. A szerencsére bízták, hogy kinek jutott belőle.

Asszonyunk munkájáért egy külön bögre levest szavazott meg a közösség. Egy bögre levest cserekereskedelem céljára is kiutaltak. Egy cigányasszony jött hozzánk naponta és a levesért tüzet hozott a szobánknak. Hogy az istenektől lopta-e, vagy a pokolból, azt nem tudom, de hogy a dermesztő hideg ellen nekünk jól jött az isteni láng, azt nem lehet elfelejtem. Ezért mondott le mindenki szívesen a leves néhány cseppjéről.

Ha az osztás után még maradt valami a kondérban, azt szigorúan ellenőrzött sorrendben kellett szétosztani. Másnap is mindenki pontosan tudta, hogy ki a következő jogosult, kinek jár a repeta. Mi, magyarok, akik csak szemináriumon tanultuk a demokráciát, néphatalomról, és itt-ott a munkásegyesületekben láttuk a gyakorlatban is, csak ámultunk, bámultunk.

Az egyik napon szörnyű dolog történt. Jött a „tüzes" nő. a Stubova kereste a „vételárat", de a polcra helyezett bögre üres volt. Üres! Dermedt csend, majd felbolygatott méhkas... Valaki megette, vagy megitta. (Ezt nehéz volt eldönteni, lévén híg halmazállapotú ételnemű.) Szigorú nyomozás indult. A nyomozás részleteit - nyelvi nehézségeink miatt - nem tudtuk megfelelően érzékelni... Az eredmény nélkülünk is megszületett. Fél óra sem telt el, és már ott is állt a tolvaj, a bűnöző, a közösség megkárosítója a szoba közepén. Fiatal nőnek látszott — már amennyire ott valakinek a korát meg lehetett állapítani, mikor fiatal lányokat vén anyókának nézhettünk, és idősebbek szinte kisgyermekké töpörödtek.

Mi a szoba közepén álló nőt nem láttuk huszonöt-harminc évnél idősebbnek. Fekete haját oldalt választotta el, és az a válláig érve simán keretezte keskeny, hosszú arcát. A stubova valahonnan előráncigálta, kényszerítette, álljon a szoba közepére. Mi szokás szerint, az ágyakon ülve, vagy hasalva figyeltük a fejleményeket. A szőke szobaparancsnok most valóban erélyes bírónak és ítéletvégrehajtónak bizonyult. Erősen megszorította a vádlott karját, és úgy kényszerítette, hogy többször megforduljon. Hadd lássa mindenki. Minden fordulat után arcát megfogta az állánál, és felemelte: „íme, ez ő!" S miután mindenkivel alaposan megszemléltette, két hatalmas pofont adott, jobbról és balról. Erős keze volt a mi stubovánknak, mert a szégyentől piros arc még jobban lángba borult, és napokig viselte ezt a szégyenbélyeget. Mindenki igazságosnak tartotta a pofont, és senkinek nem jutott mentség az eszébe. Mindnyájan nagyon éhesek voltunk.

Az SS-ek mindebből nem tudtak meg semmit, ez francia belügy volt. A szobatársak ez után a lopás után fogadtak be igazán bennünket, mert látták, nem vagyunk náci besúgók, és most már elhitték azt is, hogy mi, magyarok, nem tartozunk a németekhez.

Ekkor tudtuk meg a füzetek titkát is. Megfigyeltük, hogy sok asszony irkát vásárol valahonnan, és volt, aki még kenyeret is adott érte. Mi azonnal kombinálni kezdtünk, mint mindenben, ebben is valami politikai akciót láttunk. Titkos lapszerkesztést...? Naplót...? Röpiratot...? A füzetekbe recepteket írtak. Legkedvesebb ételreceptjeiket mondták el egymásnak a háziasszonyok. Ezeket jegyezgették nagy buzgalommal... Mi is mindig ételekről beszéltünk, receptekről álmodoztunk, ételcsodákat majszolgattunk álmainkban és képzeletben, de nem is mertünk arra gondolni, hogy készüljünk a jövőre, ha ismét háztartást vezethetünk. Meddig tartott ez az együttlét francia társainkkal? Nehéz arra már visszaemlékezni. Lehetett néhány nap? Pár hét? Talán egy-két hónap is? De ha a velük töltött időre gondolok, mindig nagyon jó érzéssel teszem, s különösen az esték voltak feledhetetlenek.

Sokan már ott kint, a táborban is megbotránkoztak azon, hogy mi nem siránkoztunk örökké. Hogy a borzalmak tanyáján, ahol mindennap, minden órában új gyötrelem és bánat született, mi kerestük és meg is találtuk azt ezen a mocsaras talajon és látszólag diadalmaskodott, még a foglyok között is, de az ellenkezőjét ugyanúgy tapasztaltuk. Mert itt minden végletesen mutatkozott. Az emberi nagyság, méltóság, testvériség, hősiesség és önfeláldozás. Itt az Ember meztelenre vetkezett, és népek, társadalmi osztályok és egyének megmutatták legbelső tulajdonságaikat. Amikor valahol kiejtem azt a szót, hogy koncentrációs táborban voltam, mindenki komor lesz, és sajnálkozva néz rám. Így kénytelen vagyok én is ünnepélyes arcot és szenvedő tekintetet mutatni, nagyot sóhajtok és megmutatom a megmaradt külsérelmi nyomokat. Nem merem elmondani, hogy esténként táncot jártunk. Mikor kívülről bezsaluzták az ablakokat, és a barakkokban csak mi, foglyok maradtunk, fergeteges táncba kezdtünk. Különösen olyan napokon, amikor a franciák -számunkra titokzatos módon — harctéri jelentésekhez jutottak. Kánkán, valcer és menüett; — majd a nemzetek egyenjogúsága nevében csárdásra tanítottuk szobatársainkat, vagy bemutattuk a délceg palotást.

Mi, hárman, egy kis nép messzire hurcolt lányai és a nagy francia forradalom, a kommünárdok nemzetének tagjai összekapaszkodva, valami mámorító érzéstől áthatva forogtunk, peregtünk a sivár falak és ágyak között.

A közeli felszabadulás reménye részegített meg bennünket. Hiszen akkor már minden nap új eseményt hozott és minden perc véget vethetett minden reménynek. S hányan voltak, akik nem bírták elég erővel, hogy megérjék azt a napot. Mi örültünk az estéknek, örültünk annak, hogy ezekkel az asszonyokkal vagyunk, akik közül sokan csupán azért kerültek fogságba, mert egyszerűen franciának születtek, az anyatejjel szívták magukba a demokratikus gondolkodást, az elnyomás megvetését és a németgyűlöletet.

Nagyon rossz volt elszakadni tőlünk, pedig mi jobb körülmények közé kerültünk. Új helyünkön már csak ketten feküdtünk egy fekhelyen. A tábort átszervezték, a mi barakkunkat munkásbarakká nevezték ki, és a franciák nem voltak hajlandók munkába járni, inkább beteget jelentettek. Azoknak, akik nem jártak dolgozni - a repülőtérre romot takarítani, vagy az erdőbe fakitermelésre -, kevesebb lett a fejadagjuk és külön barakkba rakták őket... és a nem-dolgozók ellen még más rendszabályokat is hoztak... Szép tavaszi nap volt, március, április lehetett... A mi blokkunk betegeit vezettem az ambulanciára. A franciák barakkja előtt kellett elmennünk. Ők kint álltak a szabadban, összekapaszkodtak és sírtak. Rózsi, a fiatal szlovákiai „lagercapo" állt mellettük, jól ismert csatos övével verte az egyik asszonyt. A parancsnokság rendeletét hajtotta végre. A nem-dolgozóknak le kellett adniuk a cipőjüket, állítólag azok számára, akik rossz lábbeliben vonultak a munkacsapatokkal.

A cipő lehúzása még csak ment valahogyan, de a kiosztott cipőt már nehezebb volt felhúzni, ha az két számmal kisebb volt az illető lábméreténél.

Erről folyt a „vita" volt szobatársaink és Rózsi között. A csatos öv csattogott, a társak pedig zokogtak, s hiába fordítottam el a fejem, még most is és azóta is hányszor látom a képet. Az arcokat, a kedves és gyűlölt arcokat, a kezem ökölbe szorul, a tehetetlen harag fojtogat, és nagyon szégyenlem magam. Rózsi, ez a szép arcú, elhízott testű, fiatal szörnyeteg, talán valahol nyugodtan él, tisztes családanya lett belőle. S a párizsi asszony?... Talán már azt sem érte meg, amikor nemsokára megjelentek a vöröskeresztes autók, hogy elszállítsák a franciákat. Ezt az asszonyt szerettük talán legjobban a hatvan szobatárs közül. Mindennek nagyon tudott örülni, annak a bizonyos tetűpornak is ő örült a legjobban, amiről az elején szóltam. A tetű természetrajzát, az összezárt emberek életének megkeserítőjét minden valamirevaló hadifogoly-regényben el lehetett olvasni már az első világháború után. Mi is állandó harcban álltunk ezzel az undorító vérszopó féreggel. Miatta igyekezünk mindig a legfelső ágyra kerülni, hogy ne potyogjon a fejünkre, miatta áldoztunk „kemény valutát", még kenyeret is egy vacak fésűcsonkért és miatta vetkeztünk le naponta többször is, ha módunk volt rá.

Egy nagyon rejtett helyen nagyobb dobozt fedeztünk fel. Mint a vércsék, csaptunk le a szokatlan csomagra. Vajon mit lehet itt „organizálni"? Organizálásnak nevezték azt az akciót, amelynek eredménye valami használati érték megszerzése lett. Az organizálás nem volt valami legális cselekedet, de lopásnak nevezni, mint ahogyan a nácik tették, mégiscsak túlzás lett volna. Aki a társát lopta meg, azt mi is tolvajnak tekintettük, de aki kikapart a szemétből egy fésűt, a földből egy marharépát, vagy a raktárból szerzett egy rossz melegítőt... Vagyis organizálni inkább ügyes dolognak számított a foglyok előtt. S mi fürgék, éberek és szemfülesek voltunk. Bátorságért nem mentünk a szomszédba, kockáztatni is mertünk, különösen, ha a kollektívának kellett megszerezni valamit. A doboz is azonnal felizgatta fantáziánkat, körülnéztünk, hogy nincs-e a közelben Aufsäherin, vagy kápó. Kicsit elszomorított, hogy nem ételneműt találtunk benne, csupán zacskókba csomagolt port. - Port a tetűk ellen - ez is komoly zsákmánynak számított. Belemarkoltunk a csomagba, és teletömtük keblünket, ruhánk ujját, zsebeinket. Még a kezünkben is szorongattunk néhány zacskót, amikor nagy hadakozással átverekedtük magunkat a közibénk, mögénk, körénk gyűlt tömegen, mert utánunk mások is felfedezték, hogy itt valami értékhez lehet jutni.

Lihegve értünk be a szobánkba és az egész rakományt az asztalra borítottuk: „Voilá!" Ezt tudtuk szerezni a szobaközösségnek! Nagy éljenzés volt a jutalmunk, és így történt, hogy az a szalonképtelen közszükségleti cikk még mélyebbé tette barátságunkat.

Dolgozók Lapja, 1982. május 1.- 8. p.

  1. A törökös kendő

A kendő maradványai még ma is megvannak. Gondosan, selyempapírba csomagolva rejtegetem a szekrény mélyén egy másik kendővel együtt. Még rongyaiban is őrzi színeinek egykori vidámságát, alapszínének simogató kékjét. Csak anyagának foszladozó rongyai mutatják, hogy hosszú utat tett meg, nagy távolságokat járt be és az emberi kapcsolatok mélységeit is megismerhette.

Már a találkozásunk sem volt mindennapi. A padlón feküdtem a Rökk Szilárd utcai rabbiképző intézet egyik tantermében. Már a csendőrök sem szóltak rám, hogy üljek fel, mert tudták erre én képtelen vagyok. Társaim a kabátommal takargattak, fejem alatt szürke nyúlszőr kalapom szolgált párna helyett. Ebédosztás volt, ebben Földes László is segédkezett, mikor hozzám lépett valami édességet nyomott a kezembe.

Az elvtársak küldik! – súgta a fülembe. – Edd meg! Meg kell enned!

Ezen a napon az édességgel együtt egy ragyogóan tarka, törökmintás kendőt is adott nekem.

– Az elvtársak küldik! Tedd el! Jó lesz az útra és nagyon jól is fog állni neked!

Így került hozzám ez a kendő, szerettem, büszke voltam rá és emlékeztetett, társaimra emlékeztetett, akik akkor velem voltak, és akik közül olyan kevesen maradtak életben. Mikor Ravensbrückbe értünk ott pucérra vetkőztettek bennünket. A vetkőztető foglyok között magyarok is voltak, valahogy megértették, hogy ezt a kendőt feltétlenül szeretném megtartani. Ruháimat, mindenemet elvették de a kendő nálam maradt. Rejtegettem, dugdostam, Ravensbrück minden megpróbáltatását kibírta. Megóvtam sártól, szennytől, tetűtől. Még a tífusz barakkból is épen hoztam magammal.

S mikor Rechlinbe értünk, ő még szebb volt, mint az első napon. Ebbe a munkatáborba a fogoly-vezetőség csupa fiatal nőből állt. Legtöbbjük Auschwitzból került ide és már három éve volt koncentrációs táborban. Huszonkét-huszonhárom évesnél nem voltak idősebbek, de sokan még ennél is fiatalabbak lehettek. A nácik jól kiképezték őket a maguk számára.

Ez a sok fiatal nő úgy élt, mint valami arisztokrata, de legalább is jómódú polgárságnak számított a mi rongyos tömegeink fölött. A kosztjuk tulajdonképpen nem volt más, mint a miénk, de a javak elosztása az ő kezükön ment keresztül, és ők alaposan leszedték a sápot. Az SS támogatta őket, mert hiszen így a foglyok elvégezték a tábori „rend” fenntartását. Ez a társaság csehszlovákiai magyar területekről került ide. Így három nyelvet beszéltek: németül, magyarul és szlovákul. Ez fokozta szolgálataik értékét, mert sokan voltunk magyarok, csehek, szlovákok is a többi nemzet mellett. Ők jól ettek, legtöbben egészségtelenül el is híztak, de másként is öltözködtek, mint mi.

Mint a primitív társadalomban, kialakult egy vezető réteg és körülötte kereskedelem és ipar fejlődött ki. Ez a folyamat a mi, egyébként naponta változó összetételű és csupán néhány ezer főt számláló „közösségünkben” is végbement. A blokovák és stubovák társasága úgy öltözködött, hogy mi csak bámultunk. A tőlünk ellopott, vagy inkább elorzott levesért és más élelemért vásároltak és varrattak maguknak. Be kell vallanom, hogy a mi kis kollektívánk is „vállalt” tőlük rendelést.

Az egyik napon, amikor nagyon éhesek voltunk, valamilyen szerszámmal levágtam kötött kabátom ujjait és zoknit kötöttem belőle. Egy időben – még a régi életemben – a kesztyű- és zoknikötés volt megélhetésem alapja, így elég szépen dolgoztam. Azt már igazán nem tudnám megmondani, rekonstruálni, honnan szereztünk kötőtűket, csak arra emlékszem, hogy a blokovák és stubovák közt divatba jött, hogy velem köttessenek zoknit. A táborban én kötöttem a legszebb sarkokat. Nusa is belefogott ebbe a mesterségbe, és így minden szabad percünket, kis közösségünk életkörülményeinek javítására fordítottuk. Ültünk az ágyunkon és kötöttünk. Egyik napon valami közvetítő „kereskedő” jelent meg nálam és felajánlotta, hogy megveszi a kendőmet. Nincs még egy ilyen gyönyörű kendő a táborban, és az egyik ”hatalmasság” megkívánta.

Az akkori szobánkban nagyon sokféle nemzetiség volt együtt: oroszok, csehek, szlovákok, magyarok. Mind a hatvanan ismerték kendőm történetét és tudták, hogy azt még akkor sem adnám el, ha éhen pusztulnék. Így ők is segítettek visszautasítani a követet. Ígéret, szép szó, de még fenyegetés is hiábavaló volt. A kendőt féltve őriztük.

Ám egyik reggel arra ébredtem, hogy hiába keresem, nem találom sehol. A szobában mindenki talpra ugrott. Minden ágyat, zugot átkutattunk, de a kendő eltűnt, valaki ellopta.

Napok, hetek teltek el, minden nap meghozta a maga izgalmát, szenvedését, bánatát és apró örömeit. A kendő nem volt sehol, mintha a föld nyelte volna el. Azt tudtam, hogy ebben az időszakban nem vittek el senkit a táborból, és egy percig sem kételkedtem, valahol itt van a táborban és még vissza fog találni hozzám.

Egyik napon nagy öröm virradt ránk, foglyokra. Vörös keresztes autók jelentek meg a tábor bejáratánál, a franciákat felpakolták és elvitték. Megszületett a fegyverszünet Franciaországgal.

Csak a franciákat vitték el, de számunkra is közelebb került, felfoghatóbbá vált a szabadulás reménye. Ezt a reményt fokozta, de lelohasztotta is, hogy a keleti táborokból új transzport érkezett. A barakkok lakóit átcsoportosították, és a mi barakkunkba is jöttek más barakkokból a régiek. Izgatott szaladgálás hallatszott a folyosóról, mi nem mozdultunk, gondosan őriztük megszokott helyünket, nehogy az új honfoglalók kitúrjanak onnan. Csupán néhány fiatal lány sétált a szoba előtt, hogy figyelje, mi történik odakint. Ők hozták a híreket. Egyszer csak többen is beszaladtak és izgatottan kiáltoztak:

– A kendő! A kendőd! A csehek szobájában az egyik nő viseli!

Leugrottam az ágyról, s mint a vihar rohantam a hírvivő után. A szobatársak egy része a nyomomban. A szobában, ahova benyomultunk, megláttam a kendőmet az egyik nő fején. Gondolkodás nélkül kaptam le onnan és magamhoz öleltem.

– Te! Te disznó!

Nagy kavarodás támadt. A cseh nők a megtámadott mögött csatasorba álltak, velük szemben az én társaim, mindenféle náció. Mi ketten középen lökdösődtünk. Ő ki akarta tépni kezemből a kendőmet.

A szlovák lányok tolmácsoltak: „Ő két adag kenyeret adott ezért a ruhadarabért, tehát az övé, nekem semmi közöm hozzá.

– Én az egész tábort fellármázom, mert ez az enyém, tőlem lopták el!

Ellenfeleim ettől a közléstől bizonytalanná váltak, és csak azt hajtogatták, hogy az illető valóban vásárolta azt.

– Ha igaz is, hogy vette, én akkor sem adhatom vissza! – szorítottam magamhoz visszaszerzett ékességem.

Erre az új szobalakók gyűrűbe fogtak, és fenyegetően közeledtek felém. Ha egyedül vagyok ott, akkor nem biztos, hogy épségben jutok ki a folyosóra, de miután az első rohamot kivédtem, társaim áttörték a gyűrűt, és kiráncigáltak a szobából. Mindnyájan tudtuk, hogyha a verekedés elfajul, akkor az SS is beavatkozik.

Ez az epizód nagyon jellemző volt a nemzetek közötti viszonyra. A nácik ki is használták az egyes nációk között lévő ellentéteket. A kendő körül kialakult helyzet is nacionalista gyűlöletté válhatott volna, mert ezek a csehek – úgy tapasztaltuk – nemcsak a kendő ügyet látták a mi támadásunkban. Mi magyarok voltunk, az osztrák- magyar monarchia csendőr-nemzete, Hitler utolsó csatlósa, amíg más európai népek lányai, fiai már évek óta sínylődtek Hitler haláltáboraiban, mi csak nemrég, az utolsó hónapokban érkeztünk ide.

A vak nacionalista gyűlölködés nemcsak megdöbbent, de – túlzás nélkül – szinte velőkig ható kínt okoz, amint évszázadok sérelmeit melengetve, megkülönböztetés nélkül állít szembe egymással embereket, népcsoportokat, nemzeteket. S még ott is a haláltáborokban.

Ravensbrückben lengyelekből állt a Lager-polizei, ők hajszoltak bennünket, azaz „tartották fenn a rendet” a tábor területén. Láttuk Hertát, ezt a lengyel kislányt, amint acélkorbáccsal hajszolta honfitársait, meghajszolt, meggyötört asszonyokat. Ők szűkölve bújtak egymáshoz, amikor ez a széparcú szörnyeteg felemelte korbácsát, vagy akár csak a szavát.

Biztos, hogy nagyon sokan, akik valaha a nacionalizmus, a faji megkülönböztetés és a gyűlölet fertőzöttjei voltak, ott megtanulták becsülni embertársaikat, kigyógyultak a fertőzésből, de voltak olyanok is, akik nem sokat tanultak még ott sem, a népek kemencéjében.

Ezt bizonyítja a törökös kendő története is, mivel az még folytatódott.

Miután visszaraboltam, tüntetően viseltem is, bár az idő már enyhére fordult, és a sok napfénynek szívesen tartotta oda az ember az arcát. Ha a barakk folyosóján, vagy az appelnál, munkánál összetalálkoztam azzal a nővel, akitől elragadtam tulajdonomat, ő és társai úgy néztek rám, mintha legszívesebben széttéptek volna. Szerencsére soha nem voltam egyedül és így nem mertek belém kötni. Tulajdonképpen meg is értettem én ezt a nőt. Kenyeret adott valamiért, szerette is azt a kevés kis díszt, amit vásárolt magának. Erre jön egy erőszakos, őrült „magyar”, nekiront és elrabolja tőle. Időnként jól éreztem ezt a feszültséget, de igazam tudatában nem igen törődtem „ellenségeimmel”. Nem is figyelgettem őket, hiszen minden nap új, meg új izgalmakat hozott, és a táborban egyre feszültebb lett a légkör.

A franciák elszállítása után, a front érezhető közeledése miatt, a szovjet foglyok szökdösni kezdtek. Új transzportok hoztak híreket a külvilágból, egyik napon szovjet repülőgépek jelentek meg a tábor és a repülőtér fölött. Az SS legénység bunkerba menekült, mi majdnem teljesen egyedül maradtunk a táborban. Másnap is elég kevés SS-t láttunk és nagy lótás-futást tapasztaltunk. Elterjedt a hír: „Kiürítik a tábort! A raktárak őrizetlenül állnak!” Kala a ruharaktárak felé vezetett egy csoportot, én Maruszjáékkal az élelmiszerraktár kiürítésére indultunk. Mi élelmet hoztunk kis csoportunk számára, Kala kevés ruhaneműt. S alig verődtünk össze, máris sorakozni kellett. Megyünk tovább! A tábort kiürítik.

– Biztosan már itt vannak az oroszok. Azért sürgős nekik!

– Úgy látszik, az SS szívesebben ad át bennünket az amerikaiaknak, mint a Vörös Hadseregnek!

Ilyen és ehhez hasonló elmélkedések között úgy határoztunk, lehetőség szerint nem megyünk el. Elbújunk valamelyik barakkban és megvárjuk a szovjet csapatokat.

– Heraus! Alles heraus! – üvöltöttek a blokovák, az Aufsäherinek átkutatták a szobák minden zugát, és botokkal hajszoltak mindenkit a tábor útjaira.

– Vigyázz! Nagyon vigyázz! – jöttek hozzám, többen a szlovákiai lányok közül. Hallottuk, hogy a csehek bosszút forralnak. A legjobb lesz, ha eldugod a kendőt, de ez sem elég! Haditervet eszeltek ki. A menetelés közben körül akarnak fogni és „el fognak intézni”. Hiába nevetsz! Így mondták és nagyon is komolyan beszéltek.

Megborzongtam. Ha már eddig életben maradtam, … Haza akarok jutni… Vagy valami dicsőségesebb halált szerettem volna. Partizánharc… Csendőrök… Gestapo… SS… Még a tisztességes éhhalál is különb annál, minthogy társaim, kicsinyes bosszúból agyon verve, valahol a messzi német utakon…

Kala minden esetre a csizmájába rejtette a megbabonázott kendőt. Társaim körülfogtak… Magyarok, oroszok, lengyelek, szlovákok, a szobatársaink. A barakk bejáratánál ténferegtünk. A menet már kiért a táborból. Mi álldogáltunk. Vártunk. Csak akkor mozdultunk meg, amikor a katonák lövöldözni kezdtek. Így is a hosszan kígyózó sor végére kerültünk. A cseheket már nem is láttuk, mert ők ott szorongtak az országúton a hajszolt tömegben, még mindig rendezett ötös sorokban.

Mi is kiértünk a menekülő német katonákkal és lakossággal zsúfolt útra, de egy turistaház-féle alkotmánynál megálltunk. Mikor ebből az épületből kijöttünk a foglyok menete már messze járt, SS kísérőink megszöktek mellőlünk. Lehettünk úgy húszan-huszonöten. Körülöttünk a rettenetes folyam: menekülő lakosság, menekülő, vert sereg, rongyos foglyok.

– Na, most már felkötheted a kendődet! – s Kala vidáman húzta ki a csizma szárából a színes kendőt és meglobogtatta a feje felett.

1981. június

  1. Négy lámpa

– Jó nehezek!

– Nagyon nehezek!

Ez a beszélgetés már a táboron kívül folyt Kala és köztem.

– Gut! Gut! – mondta az SS és ránk nevetett. Aztán két szelet kenyeret nyújtott felénk.

Ez már az út szélén történt. Letettük a két nehéz lámpát a földre és pillanatok alatt befaltuk a kenyeret.

Az SS kedvtelve nézett bennünket. Majdnem jóságosan. Idősebb ember volt. Nyilván már túl a katonakoron és csak a ruhája mutatta, hogy SS. Egyszerű, kissé görnyedt hátú paraszt, vagy munkás lehetett. Úgy tetszett, hogy mindenáron meg akarja nyerni barátságunkat.

Különben is nagyon különös helyzet volt ez. Egyáltalán nem látszott valóságnak, ami velünk történt. A legfurcsább az volt, hogy a láger drótkerítésén kívülre kerültünk, és kettesben mentünk az úton. Nem kellett igazodni a többiekhez. Nem kellett ötös sorokba felzárkózni, lépést tartani. A drótkerítés, amelyhez immár félévvel ezelőtt közeledtünk először, távolodott tőlünk. Félévvel ezelőtt? Egy emberöltővel ezelőtt.

Félórával előtte még a kerítés mögött sétáltunk. Szokás szerint Kalával fogtuk egymás kezét. Kissé megrémültünk, amikor az őrt álló SS ránk szólt a kapu mellől:

– Oh, wie hübsche Frauen! Die Blondinen!

– Mi nem vagyunk asszonyok! Mi Häftlingerek vagyunk! – vágtuk oda büszkén, de alig hogy kimondtuk, már meg is szeppentünk. Különösen akkor ijedtünk meg, amikor az őr kijött a fülkéjéből és az iroda felé hívott minket.

Ott az irodában aztán megkönnyebbültünk. Mindegyikünk kezeibe egy-egy jó nehéz lámpát nyomtak, és közölték velünk, hogy a repülőtér raktárába kell vinni azokat, és másik kettőt hozunk helyette. Így kerültünk a tábor kapuin kívülre. S a jó öreg SS-re bízták őrizetünket.

Az SS most letért az országútról és intett, hogy menjünk utána. A két lámpa egyensúlyban tartott, és szinte vittek előre. Az SS valami bozóton tört utat. Nem a hátunk mögött jött. Mintha bízott volna bennünk. Lehet, hogy németnek is tartotta a két szőke nőt. Jelzésünk csak azt mutatta, hogy politikaiak vagyunk. A magyarok nem számítottak külön nációnak.

Pedig lett volna ok a foglyok szigorú őrizetére. A szovjet hadsereg valahol a közelben lehet. Szaporodtak a szökések. Legutóbb is két orosz lánynak sikerült nyomtalanul eltűnnie. Micsoda felfordulást okoztak!

Szökés! Vajon Kala gondol-e most erre? Szólni nem mertem. Sok SS tudott magyarul, hiszen Magyarországról is soroztak, toboroztak. Ki önként, ki kényszerből lépett be az SS-be. Hátha ez a kis öreg is. Ekkor már csak így becéztem magamban.

Közvetlenül a háta mögött mentem, mert a bozót elég sűrű volt. Utat kellett törnie. A bokrok már rügyeztek.

Jó nehéz ez a lámpa. Ha ezzel most fejbe vágom, nem nyikkanna valami nagyot. S ha mégis?

Az előbb még teljesen sík mezőn jöttünk keresztül. Élet sehol sem látszott. Se ember, se épület. Hiszen azt sem tudom, hol vagyunk. Ha leütöm, merre kellene elindulni. Kalára néztem. A két lámpa őt is húzta.

– Már nem is olyan nehéz. Egészen belejöttem – és rám nevetett. Tudod, milyen jó volt az a kenyér?

– Hát persze! SS kenyér!

– Mennyivel más így kettesben

– Hárman vagyunk!

– Mit számít? – s megint nevetett. Mintha már szabadok lennénk.

Az öreg visszanézett. A nevetésünkre, mosolygásunkra helyeslőleg bólogatott.

– Nicht müde?

– Nem, nem! Csak menjünk!

Az öreg intett, csak pihenjünk egy kicsit. Ő is leült. Megkínált. Kis kolbászt is adott a kenyérhez. Az unokájáról mesélt valamit.

Elindultunk. Újabb bozót következett. Ő törte számunkra az utat. Csak az ágak recsegését lehetett hallani. Az öregember koponyája előttem himbálódzott. Nem bírtam levenni róla a szemem. A sapka közepébe kell-e sújtani, vagy valamivel hátrább? Azt hiszem, valamivel hátrább. Lesni kell a pillanatot, ha kissé előre hajlik. Van ennek valami értelme?

Ha már eddig eljutottunk, mégis csak jó lenne megmaradni. Gyurka biztosan nagyon vár haza. De vajon, merre van haza? Merre? Gyurka most kilenc éves, három év nélküle. Nagyon sok volt ez a három esztendő.

Úgy érzem, elég nehéz ez a lámpa. De ha véletlenül rosszul ütök? Ez az alak azonnal belém ereszt egy sorozatot, s Kalával is végezne. Kala huszonkét éves, Gyurka kilenc. Milyen jó lenne az a kis Frommel-bébi. Sokkal biztosabban érezném magam.

Teljesen őrült vagyok. A Frommel nálam volt, amikor elfogtak, és még sem segített rajtam. Az SS koponyája, mint mágnes vonzotta a szememet. Erősen szorítottam a lámpa fülét, és próbáltam meglóbálni. Gyakoroltam. Vajon Gyurka vár-e még rám? Talán már romok alatt fekszik. Kiirtották. Érezném, ha nem élne.

Mi vagy te, spiritiszta? Hogy-hogy éreznéd? Vajon Kala értené-e egy mozdulatból, hogy mit akarok? Biztosan. Nem kérdezhetem, egyet ért-e velem. Ilyenkor nem lehet népszavazást tartani. Eleget latolgattuk már a szökést.

Csak tudnám, hol is van ez a Rechling. Hiszen még azt sem tudom, észak merre van.

A repülőtér valahol balkéz felé lehet. Arra tehát nem mehetünk. Még legfeljebb tíz perc az út odáig.

Máskor a munkacsapattal az országúton mentünk oda. Már nem lehet messze.

Gyurka biztosan vár. Anya is mindig megérezte, ha velem történt valami. Úgy látszik, van valami leadó szerv az emberben. Miért is lehetne? Csak dobozban lehet hullámokat felfogni? Azért még materialista lehetek. Az anyák ösztönei…

Csak ne nézném olyan mereven ennek a tarkóját. Még gyanút foghat. Tarkólövés. Igen, ez lenne a legjobb. Sajnos evvel a vacakkal, nem lehet. Nem is vacak. Jó nehéz tárgy ez. Az SS barátságosan felénk fordult.

Nincs már messze, mindjárt pihenhettek. Ott megint ehetünk valamit. Olyan lesz az ember, mint az állat. Az evés gondolata szinte simogatott. Kala arca is ragyogó lett.

– Egész klassz ez a pasas!

– Már unom ezt a lámpát cipelni. Pedig az újakat még vissza is kell vinni.

– Érdekes, milyen elégedetlen vagy! Ennyit már régen ettünk.

– Hol lehetünk most?

– Ezen a nagy mezőn vagyunk.

– Á, semmit sem értesz!

– Nem is akarok érteni, hiszen már nagyon közel lehetnek. Most már féllábon is megvárhatjuk őket.

– Éppen azért.

Szóval, Kala várni akar. De vajon megvárhatjuk-e őket? Nem hajtanak-e tovább, vagy nem nyírnak-e ki mindnyájunkat? Mégis csak meg kellene próbálni. Talán ez az utolsó lehetőség. Felemeltem a lámpát. Célozni! A lámpa oldalra rántott, a lendülettől meginogtam. Nem, nem bújhatok ki a bőrömből. Elég ügyetlen a kezem. Nyugodtan kell maradni. Különben sem vághatunk neki az ismeretlennek. S, ha nyugton maradok, akkor nem az ismeretlen felé rohanunk? Nem az ismeretlennek vágunk neki?

Még gyakorolni kell az ütést.

Otthon már biztosan vége a háborúnak. Csak itt tartják a nácik magukat. Valóban így van ez? Hátha valóban van csodafegyverük. De ha így lenne, nem lenne itt a kisöreg. A pót-póttartalék.

Mire kellene nekik.

Milyen csodafegyverük lehet?

Csodafegyver? Pesten mosolyogtunk ezen a propagandán. A háború kezdetén, már a nagy német előrenyomulás idején is mikor a kommunisták közül is sokan megrettentek, már akkor is elképzelhetetlennek tartottam, hogy a Szovjetuniót le lehet győzni. Naiv lett volna ez a hitem? Azért tartják még mindig magukat, mert mégis van valami csoda-féleség a kezükben?

Annak a három német katonának is csak ez a hit adott még kedvet. Igazán nem volt szép tőlem, hogy gúnyt űztem belőlük. Hogyan örültek, hogy ott az óvóhelyen beszélgetni kezdtem velük. S mennyit panaszkodtak. Életveszélyes a szolgálat az aknaszedő hajón. S hogy visszaéltem a bizalmukkal. Még sajnálkoztam is rajtuk. Milyen rossz lehet nekik, hogy akárhová mennek, mindenütt gyűlölet veszi körül őket. Még a berlini vasasnak is elkékült az arca, hát még a két bajor parasztnak. Úgy néztek ki, mintha hurok került volna a nyakukra. „Hát még itt is? Hiszen szövetségesek vagyunk.” „Olyan tudatlan nép!” – bizonygatta sajnálkozva. „Azt hiszik, hogy azért bombáznak minket és azért kevés az élelem, mert maguk itt vannak.”

S aztán látva rémületüket és, ahogy ezután körülnéztek a pincében tartózkodók között, megsajnáltam őket. „De, ha majd meglesz a csodafegyver, akkor biztosan másként gondolkodnak majd a magyarok is. Igaz is, ma reggel olvastam, hogy megvan a csodafegyver.” – s a táskámból elővettem az aznapi újságot. Ők mohón és reménykedve kaptak utána. Mutattam a fényképet is. Valami partra szállító csodahajót dicsért a cikkíró nagyhangon, és a címben valóban új csodafegyverről szólt a háborús propagandista.

Milyen csalódott volt ez a három barázdált, napbarnította katonaarc. Még a vasasé is. Pedig ő, ahogy szavaiból kivettem nem adott volna egy lyukas petákot sem Hitler győzelméért. A bajorok elkedvetlenedve tették tárcájukba családi fényképeiket, s maguk elé meredtek.

Pedig akkor még nyár volt. Még nem sok félnivalójuk volt a németeknek Budapesten. Igaz, hogy a szovjet hadsereg már felszabadította Romániát, és csak napok kérdése volt, hogy Magyarországon is megvesse lábát. A lakosság zöme még szövetségesnek és nem ellenségnek tekintette őket.

Akkor nem gondoltam volna, hogy kilenc hónap múltán egy messzi német réten még mindig a felszabadítást várom.

Igazán már csak pillanatok vannak hátra, el kell döntenem, megteszem, vagy nem teszem meg. Talán sajnálom ezt a kisöreget? Épp ő legyen az első német, akit megölök? Miért ne? SS! Enni adott! Olyan jámbor képe van.

Hát ez már több a soknál. S a kis Aufsëherin? Neki nem volt jámbor képe? Jámbor? Nem jámbor, egyenesen angyali arcocskája volt. Szőke fürtjei úgy keretezték szép, szabályos, fitos arcát, hogy filmen meghódította volna a világot. De ő SS egyenruhát viselt, s lábán csínos csizmácskát. A szívem is megesett volna rajta ott a ravensbrücki homokhegyen. Szegényke úgy, de úgy panaszkodott egyik társának. Képzelje csak el, hogy az ő szülei. Oly régen nem találkozott velük, az egész családtól elvágták. Azok Belgiumban rekedtek. Rémes, hogy semmit sem tud róluk, ő olyan nyugtalan. S ömlött a panasz a szájából. Én közvetlenül közelükben lapátoltam a homokot. Ők ügyet sem vetettek rám. Nem is ömlött fel bennük, hogy ezek közül a földet túrórongyos „barom” közül valaki is értheti felsőbbrendű nyelvüket.

Nem emeltem fel a fejem, csak hallgattam a panaszáradatot, és néztem a szép csizmácskákat. A csizmácskákat, amellyel néhány perccel ezelőtt egy idős asszony testén tapostak.

A fülembe, a valóságnál élesebben hasított az elesett asszony sikoltása, könyörgő hörgő szavai és végül a hirtelen tompa, dermedt csend. A csendet csak a csizmák dobogása, és tulajdonosának szitkai törték meg. Az asszony elnyúltan feküdt, testéből, fejéből ömlött a vér.

A jobb kezemben meglendült a lámpa, megforgattam a levegőben…

Na, már csak pár perc az út – fordult vissza abban a pillanatban az SS, és vérbe borult szemem előtt barátságos tekintete szörnyű vigyornak tűnt.

Látott valamit? A mozdulatot? A tekintetemet?

A visszaúton már a hátunk mögött jött és én este kimerülten, mint a balta zuhantam végig fekhelyemen.

  1. Illusztráció

Viták, cikkek, beszélgetések. A téma: haza, hazafiság és internacionalizmus, nacionalizmus és sovinizmus, és még sok-sok fogalom, amely e körbe tartozik, vagy annak elágazása. Vajon melyik osztály lehet ”nemzetfenntartó erő”? Érvek és ellenérvek hangzanak el. Ebbe a széles fronton folyóvitába nem akarok új elméletekkel és elvont eszmefuttatásokkal beleszólni. Csak néhány halk hangot tudok kimondani, és néhány szubjektív illusztrációt akarok felvázolni.

1944 novemberében kommunista nők egy csoportja „érkezett” Ravensbrückbe, ebbe az észak-németországi női haláltáborba. Annak rendje és módja szerint megkaptuk fogoly-ruhánkat a hozzátartozó jelvényekkel együtt. A jelvény, amelyet a számunk fölé kellett varrni, a ruhánk bal-ujjára, piros háromszög volt. Ez jelezte, hogy politikai foglyok vagyunk. A közönséges bűnözők zöld, a prostituáltak és munkakerülők fekete, a különböző vallási szekta tagjai lila háromszöget viseltek. A fajgyalázók fekete és sárga háromszögekből képzett hatágú csillagot, míg a zsidók piros háromszögét sárga csíkkíl „díszítették”. A háromszögön fekete betű jelezte a fogoly nemzetiségét. Csupán a németekén nem volt betű, és nem volt betű a miénken sem. Az első napokban azt hittük, valami tévedés történt.

Napokig figyeltük, vajon felleljük-e a magyarok megkülönböztető jelzését. Mikor végre néhány foglyon megláttuk az „U” betűt, örömmel szólítottuk meg őket. Értetlenül néztek ránk. A mi magyar beszédünkből egy szót sem értettek: ukránok voltak. Ekkor döbbentünk rá az igazságra, hogy a németek még Hitler utolsó csatlósának sem tekintették a magyarokat, csupán egy német tartomány „nemzetáruló” kommunistái voltunk.

Sokszor hasznunk volt abból, hogy németnek néztek bennünket, de sokkal többször találkoztunk ellenséges magatartással, más nemzetiségű társaink részéről.

1945 januárjában Ravensbrück egyik munkatáborába kerültünk, és itt ketten magyarok lettünk a „barakk-ápolók”. Schweinitzer-Sombor feleségét és engem bíztak meg az ún. barakk-ápolói feladattal. (Csak a történelem képes ilyen groteszk helyzetet produkálni.) Feladatunk az volt, hogy mindennap végigjárjuk a szobákat, a betegeket elkísérjük az ambulanciára és ápolásukról gondoskodjunk.

Az egyik szobában főleg orosz és ukrán asszonyok voltak. Mikor mi először bementünk hozzájuk ellenségesen méregettek végig. Nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat. Gyorsan tisztázni akartuk – a lágerek csodálatos nemzetközi nyelvén –, hogy mi nem vagyunk németek. Amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, a hangulat, ha lehet még gyűlölködőbb lett. Sokan voltak, akik olyan területről származtak, amelyeket magyar csapatok foglaltak el. S mi ott álltunk ketten majd kétezer kilométerre Magyarországtól, kiéheztetve, lerongyolódva. A politikai rendőrfőnök felesége és az évekig körözött kommunista. Körülöttünk hasonló sorsú, kiéhezett, lerongyolódott társaink, hogy felelősségre vonjanak bennünket azokért a magyarokért, akik az ő otthonaikat kirabolták, akik előkészítették a terepet „szövetségeseiknek”, a fekete köpenyes halálfejes náci légióknak.

Már nem emlékszem a szavakra és mozdulatokra, amelyekkel feloldottuk ezt az iszonyatos hangulatot. Biztos, hogy segítségünkre siettek azok a magyarok is, akik az első világháború alatt együtt harcoltak a Vörös Hadsereggel. A szobában főleg érett asszonyok voltak, és akadtak olyanok is, akik magyar internacionalistákkal találkoztak, s valamit hallottak a Magyar Tanácsköztársaságról. Azt már csak magunknak köszönhettük, hogy végül befogadtak, szívükbe zártak ezek a zárkózott teremtések. Az egyik társukat ápoltuk szeretettel és gondosan. Ott, ahol az embertelenség, a durvaság, a könyörtelenség a foglyok közt is napirenden volt, ott ez volt a legtöbb, amit tehettünk.

Nem ez volt az első eset, amikor kis magyar csoportunk hányódva a népek szörnyű masszájában meg kellett, hogy védje magát.

A nacionalizmust, ezt a szörnyű mételyt – a foglyok között is sokan hordozták magukban – rabtartóink, a német fasiszták is felhasználták arra, hogy rendet tartsanak a táborokban. Sok volt a gyűlölködés az egyes nemzetek asszonyai között is. A mi Közép-Európánknak sokfajta, régi ellentétét is éreztük.

Egy alkalommal ellopták féltve őrzött kendőmet. Egyik reggel arra ébredtem, hogy ez, az egyetlen ékességem eltűnt. Valaki ellopta. Szobatársaim – még azok is, akik nem voltak magyarok – tudták, mit jelent nekem ez a kendő. Éppen ezért nagy diadallal, izgalommal jöttek be az egyik napon hozzám, hogy a barakkba új lakók érkeztek, és az egyik fején ott díszeleg a kendőm. Mint a vihar rohantam a jelzett szobába, és megpillantottam a kendőt az egyik nő fején. Odaugrottam és lerántottam róla. Kiderült, hogy csehek voltak. Pillanatok alatt körülfogtak és majdnem tömegverekedés lett belőle. Társaim kiráncigáltak a szobából, és én elvonultam a kendőmmel. Pár nap múlva elterjedt a hír, hogy a tábort kiürítik, és nyugatra hajtanak bennünket. A magyarul is tudó szlovákiai lányok figyelmeztettek, hogy a menetben vigyázzak, mert hallották, hogy a csehek arra készülnek, hogy engem elintézzenek. Az ok nem lehetett az, hogy jogos tulajdonomat erőszakkal visszaszereztem. Az ok a mérhetetlen nemzeti gyűlölet volt, amelyet még ott sem, közös sorsunkat látva sem tudtak legyűrni.

S ha már a nemzetiségi gyűlölködésnél tartok, hadd meséljek el néhány epizódot, amelyek hazatérésem alatt történtek.

1945. május 2-án érték el a szovjet csapatok azt a falut, ahol mi meghúzódtunk. Május 8-án indultunk el gyalog hazafelé. Öt magyar nő, ezek közül ketten voltunk kommunisták. Mikor a szovjet csapatok bevonultak, az öröm és boldogság hőfokáról itt nem beszélek, ez még Sombor Nusánál sem volt kisebb, mint a mienk. Szóval, mikor a szovjet csapatok bevonultak, egyszerre azt láttuk, hogy majd mindenki nagy vörös kokárdát tűz a gomblyukába, vagy vörös karszalagot húz a karjára. Mi kommunisták vagyunk gondoltuk. Nekünk nem kell ezt külső jelekkel dokumentálni. Valahol Észak-Németország egyik falvában találtunk olyan szalagot, melyből magyar kokárdát készíthettünk. Ezt tűztük szánalmas öltözékünkre, és így vándoroltunk hazafelé. Az országutak vándorló csoportjai közül egyszerre hasonló jelvényű férfiak és nők váltak ki. Már messziről felfedeztek bennünket és integetve, nagy ovációval közeledtek felénk. Mi is nagyon megörültünk. De örömünk csak rövid ideig tartott. Olaszok voltak. Sajnálkozva tárták szét karjukat, és mi öten ismét magunkra maradva sodródtunk a hazafelé igyekvő harminchárom náció kavargásában.

A német parasztok féltek tőlünk, mert fogságból szabadultunk. A lengyelek segítettek, védtek, óvtak, mert magyarok voltunk.

Utunk legnehezebb szakasza Szlovákián keresztül vezetett. Úgy éreztük, tapintható anyaggá sűrűsödik körülöttünk a nemzeti gyűlölködés. Piros-fehér-zöld jelvényemet látva szlovák katonák akartak lerángatni a vonatról, jugoszláv hazatérők szedtek ki a kezeik közül.

Galántán, a kommunista párt helyiségében Adyt költöttük át szlovákiai használatra. A „Magyar Jakobinusok dalá”-ból minden magyar vonatkozást át kellett költeni, mert az egyik falu fiataljai anyák napjára azt szerették volna elszavalni.

Az egyik legmegrázóbb élményünk az volt amikor az egyik állomáson magyar katonákkal találkoztunk. Tőlük tudtuk meg, hogy ők már a demokratikus magyar hadsereg tagjai. A szovjet csapatokkal harcoltak együtt, és most szabadságra mennek haza.

Egy nyitott vagonban lévő autóban ültünk, és izgatottan faggattuk a katonákat, hogy mi van otthon. Mit tudnak. Létezik-e még Budapest? Nekünk azt mondták, hogy „Budapest kaput!” Ők sem tudtak sok mindent, mert még az év elején hagyták el az országot.

Ahogy ott beszélgettünk, közénk telepedett egy szlovák katona. Jól tudott magyarul, bár beszédén érezni lehetett, hogy nem magyar. Közénk telepedett és hangosan, szitkozódva támadt a magyar katonákra: „Nyilasok, fasiszták! …” Szóval mindennek lehordta őket. A mieink szóhoz sem jutottak a hirtelen szóözöntől. Annál inkább mi: „Ezek nem fasiszták! Ezek a demokratikus magyar hadsereg tagjai. És vegye tudomásul, hogy nem minden magyar volt nyilas. Hiszen minket is Németországba hurcoltak.” Támadásunktól a mi szlovákunk elbizonytalanodott. Különösen azon csodálkozott el, amikor azt állítottuk, hogy a magyarok nem fasiszták.

Végül is megbarátkozott velünk, és mi ott a nyitott dzsipen ülve, ragyogó napsütésben, valahol Szlovákiában megkötöttük a szlovák-magyar barátságot.

A komáromi hídon szovjet teherautó hozott át bennünket. Nem egészen hét hónap telt el azóta, hogy elvittek az országból. Mégis úgy éreztük, és jogosan éreztük úgy, hogy évszázadok múlva tértünk haza.

Ma már azt nem tudom, hogy megtettem-e? Még leírni is giccses és teátrális! Megcsókoltam-e a földet? Lélekben, gondolatban biztosan, de azokban az irreális és szinte groteszk időkben az sem lehetetlen, hogy megtettem. Pedig akkor még azt sem tudtam, kit és mit találok, amikor Budapestre érkezem.

 

  1. Buchenwaldi induló

Hajnalban mikor fény se rezdül,
Indul egy sápadt csapat.
Szenvedéskínján keresztül
Új kínok felé halad.
Bús rabjai a sárnak,
Most vágnak a mocsárnak,
és várnak, és várnak.

Tüskés drót mögött a tábor,
Égő Napba görnyedünk.
Őrző fegyverek zajában
Sorsunkra emlékezünk.
Bús rab a vad mocsárban,
Szájáig érő sárban
Így áll, így áll.

Futni nem lehet még innen,
Égő szívvel vár a rab.
De bilincsét lerázza egyszer,
S szabad életet arat.
Bús rab a barna éjben,
Új szebb hazát remélve,
Így vár, így vár.

  1. VOJNA KAPUT!

„Vojna kaput! Gitler kaput!” — kiáltotta a katona és a sapkáját a levegőbe repítette. Egyedül állt őrséget az első útelágazásnál, ahova Vipperachból értünk.

Egész közel mentünk hozzá és kicsit bambán bámultuk az örömét, a rikoltozását. „Vojna kaput! Gitler kaput!” — ismételgette egyre, de mi nem értettük. Aztán kezdett világosság gyúlni az agyunkban. Kaputt? Mi kaputt? — miután ezt a szót már kezdtük érteni. „Vojna, Vojna. Puff-puff!” — és mutogatta a puskáját: „Kaput”.

Ahá — mondta Kala intelligensen, mert ő értette közülünk a legjobban a jelbeszédet. „Vége a háborúnak”! A jelbeszédből aztán azt is megértettük, hogy mit jelent az, hogy Gitler. S a fiatal katonával egyszerre kezdtünk hurrát kiáltani, bele az erdőbe a zöldellő fák közé. A lelkesedése magával ragadott.

Azt tudtuk, hogy május nyolcadika van. Tudtuk, hogy nem vagyunk nagyon messze Rechlintől, ettől a repülőtér melletti munkatábortól, és azt is tudtuk, hogy Vipperachnak hívták azt a falut, ahonnan talán félórája indultunk el hazafelé. Most már azt is tudom, hogy Pomerániában voltunk. S a katonától azt is megtudtuk, hogy vége a háborúnak és Hitlernek.

1945. április 30-án ürítették ki Rechlint, mert a foglyokat más táborba akarták hajtani. Mi jól tudtuk, hogy a szovjet csapatok nem lehetnek messze, s ezért nem is akartunk elindulni. A szobatársaink — lengyelek, oroszok, szlovákok és magyarok —‚ körülfogtak bennünket. Azt teszik, amit mi is. Csak akkor indultunk útnak, amikor már az SS-ek lövöldözni kezdtek. A menet végén botladoztunk otromba facipőinkben.

Az országúton menekülő lakosság, menekülő hadsereg, árokba borult szekér, és mi közöttük kabátunkon és ruhánkon nagy fehér X olajfestékkel odafestve. Karunkon jel, szám, jelezve kik vagyunk.

Még a táborban rábeszéltünk egy temesvári, magyarul beszélő SS-katonát, hogy maradjon velünk. Ígértünk neki menedéket, civilruhát, mindent. Ő jött is mellettünk egy darabig, de nemigen volt meggyőződve arról, hogy tőlünk védelmet kaphat. Lassan elmaradtunk a menet elejétől. A mi SS-ünk magyarázott, hogy aki nem bír jönni, ő azt a hátán nem tudja cipelni, pihenjünk egy kicsit. Mire körülnéztünk, már sehol sem találtuk. Mivel a háborúnak még nem volt vége, féltünk az országúton vonuló katonáktól, és ezért szerettük volna, ha kíséret van mellettünk.

Már nem emlékszem pontosan arra, hogyan találkoztunk azokkal az ukrán és lengyel foglyokkal, akikkel a rechlini repülőtéren többször együtt dolgoztunk, korábban. Őket parasztházhoz adták ki házi munkásnak.

Ezek a mi ismerőseink a Vipperach nevű kis falu egyik módos gazdájának dolgoztak. A gazda már elmenekült, bár a gazdaságban még volt német katonaság, de ők is nagyon zavartak voltak már. Így a mi ismerőseink az egyik cselédházban a szobát felszórták szalmával és ott rejtettek el bennünket. Lehettünk húsz-huszonöten.

Később megtudtuk, hogy az istálló melletti szobában még két táborból megszökött rabot rejtegettek. Egyikük német volt, kommunista, és már kilenc évet volt fegyházban, majd táborban. Társa lengyel deportált vagy hadifogoly volt.

Mi már szabadnak éreztük magunkat, ha az udvarra még nem is volt tanácsos kimennünk. Kicsit szorosan voltunk az apró szobában, de ételt hoztak rejtegetőink és a szoba melletti konyhába is kimerészkedhettünk. Másnap, május elsején a konyhába betévedt egy német katona. Beszélgetni kezdtem vele, s ha erre a beszélgetésre visszagondolok, mindig mosolyognom kell az egész képtelen szituáción. Ő nem sokat mondott, belőlem áradt a szó, mint a zuhatag. Arról áradoztam, hogy ma május elseje van, és két nappal előbb még nem gondoltam volna, hogy ezt a május elsejét még megélem, és nemcsak élek, de szabad is vagyok. A katona nem mondott ellent, csak bólogatott és lógatta a fejét. Valami halvány remény azért pislákolt még benne, kicsit még hitte, megfordulhat a hadiszerencse. Biztosan nagyon hinni akarta, és a germán önérzetét bánthatta is, amint egy ilyen toprongyos, karósovány jelenség, egy a „szolganépek” fajtájából, ékes németséggel kiselőadást tart neki május elsejéről és a szabadságról.

Estefelé hallottuk, hogy a németek készülődnek, tehát már jönnek a szovjet csapatok. Szentül megfogadtuk, hogy innen aztán valóban nem megyünk tovább egy lépést sem. Ha harc lesz, ha ágyúznak, ha bombáznak, mi itt megvárjuk a mieinket.

Sötét lett, a németek körülfogták a házat, reflektorokkal világítottak a szobánkba. „Mindenkinek el kell hagynia a falut!” — Én éppen akkor mentem vissza a kis házba, amikor a többiek jöttek kifelé, mert a német katonák hajtották őket. Ráordítottam Kalára: „megőrültél?” — de ők csak mentek egymás mögött. Én visszasurrantam a szobába és befúrtam magam a szalmába, hallgattam a kinti zajokat. Három lengyel lány maradt ott velem együtt. Egyszer csak kaparásznak az ajtón, — értem jöttek vajon? De csak Sombor Nusa jött vissza. Így lapultunk ott reggelig. Világosodott, csendes volt az egész falu. Csatazaj nem hallatszott, ágyúk sem dörögtek. Egyszer csak megelevenedett az udvar. Jöttek vissza a társaink. Elbújtak a németek elől a bunkerba, ők sem mentek el velük. Üres volt a falu, a katonaság elvonult.

A gazdaságban, ahol a szállást kaptuk, nagy tehénistálló volt. A tehenek bőgtek, fejni kellett őket. Társaink közül ketten értettek a jószághoz. Én is megtanultam fejni, bár először felrúgott a tehén. Ittuk a csodálatos italt. S a szertelen evés-ivástól majdnem betegek lettünk, de közülünk csak egy lett komolyan beteg.

A tehénbőgésre innen is, onnan is elősurrant egy-egy szegény német parasztasszony, ők is fejtek és vitték a tejet az istállóból, bár féltek tőlünk. Erre minden okuk meg is volt, azok, akiket idehajtottak messzi földről a náci rabtartók — nem tudom, hogyan lehet ezt sablon mentesebben mondani? — azok bizony minden németben ellenséget láttak.

Elfoglaltuk az egész házat. A konyhában éppen tojást ettünk, amikor Sombor Nusa rohant be: „itt vannak!”

Május másodika volt, csodálatos napsütötte délután. Mikor kirohantunk a ház elé, olyan kép tárult elénk, amelyet ha valaki megfestene, émelyegve lehetne csak ránézni. Giccs lenne a javából. A valóságban minden elviselhető és természetesen hat. A szirupos csoda és a leghihetetlenebb szörnyűség is.

Vipperach rendezett német falu volt. Meglátszott: itt is sok volt az orosz, az ukrán és a lengyel kényszermunkás. A mi házunk előtt három nagyon fiatal katona állt, de ahogy végignéztünk a fákkal szegélyezett utcán, minden kapu előtt állt néhány katona és vidáman beszélgettek a házakból kiözönlő lányokkal. A mi három szegény fiatal kiskatonánk bizony kicsit megrémült, mikor mi, akik két napja szabadultunk ki a lágerből, megjelentünk a kapuban. Egyik soványabb, mint a másik, és majd mind kétszer öregebbnek látszott a koránál. Ez a rémisztő sereg körülvette őket, és ott ölelte, csókolta, ahol érte. Így szabadult fel ez a falu. Mi elfoglaltuk az egész gazdaságot. Reggel mikor felébredtünk, az ajtóban, egy hordóban, levágott, megpörzsölt, feldarabolt disznó vagy borjú várt ránk. Róbert, vagy Kurt — a nevét bizony nem tudom, ő volt az istállóban elrejtett egyik rab —‚ minden reggel valami hasonlóval kedveskedett nekünk.

Zsírt olvasztottunk, húst sütöttünk, s készülődtünk az indulásra. A jó ételektől egy hét alatt megerősödtünk. Az egy nemzetiségűek összeverődtek és együtt indultak el. Mi magyarok kétfelé szakadtunk. Egyik részük nyugatra indult, öten voltunk pestiek, mi kelet felé vágtunk neki az útnak. A világról nem sokat tudtunk.

A mi kis utazókollektívánk igen furcsa „nemzeti egységet” mutatott. A régi csoportból, akiket a defenzív osztályról hat hónappal ezelőtt együtt indítottak útnak, már csak ketten tudtunk együtt maradni.

Kala, alias Osváth Klára, húsz év körüli volt. Vallatás közben ismertem meg, amikor szembesítettek bennünket. Nélküle biztosan nem maradtam volnia életben, szinte elválaszthatatlanok lettünk. Hozzánk csatlakozott Schweinitzer-Sombor Józsefné, a volt főkapitány-helyettes felesége, és Pista. Az úgynevezett alvilágból jött — más nevét nem tudtuk — de jó bajtársnak bizonyult. Sombor Nusára (aki az úri világból jött) is csak szeretettel tudok visszagondolni.

Társaságunk ötödik tagja egy kislány volt, Pestről menekült el a németek elől vidéki rokonaihoz, s azokkal együtt deportálták Auschwitzba. Akkor tizenhárom éves volt. Mikor mi találkoztunk vele, már egy éve sodorta a szörnyű ár egyik táborból a másikba. Nem lehetett megszámolni, hányszor szaladt el a biztos halál elől. Akárhová került, mindig akadt valaki, aki védelmébe vette, óvta, rejtegette. Bájos, gyönyörű teremtés volt. Mi Kalával vállaltuk, hogy hazahozzuk a szüleihez Pestre, ha azok még életben vannak. Megtaláltuk őket, de ez nem tartozik már annak az erdei találkozásnak a történetéhez.

Az útkereszteződésnél álló kiskatona — május nyolcadikán — ő is sok mindent láthatott már, mert nem csodálkozott fura kis csoportunkon. Vidáman mutatta az irányt, merre menjünk tovább, ha Budapestre akarunk érni.

Igaz, Szerinte és mindenki szerint, akitől ott északon útbaigazítást kértünk, „Budapest kaput” volt a válasz. S mi öten csak jöttünk. Keresztül Észak-Németországon, át az ideiglenes Odera-hídon, Lengyelországon, Csehszlovákián. Jöttünk szekéren, teherautón, vonaton, gyalog, ahogy lehetett. S június másodikán a Bécsi úton, Óbudán tett le az utolsó jármű, amire felkapaszkodtunk. Számunkra ekkor ért véget a háború.

1972. ápr. 26.

  1. Vipperachtól Budapestig

Előttem fekszik Közép-Európa térképe. Hazatérésem óta sokszor nézegettem, különböző helységneveket alá is húztam rajta. Ki akartam számítani, hány kilométert tettünk meg 1945. május nyolcadika és június másodika között Vipperachtól Budapestig. Eddig még nem került sor erre a számításra, aminek inkább a hanyagságom az oka, mint az a tény, hogy Vipperach neve nem szerepel ezen a térképen.

Vipperachban egy nyugatra menekült gazda házában szálltunk meg. A magára maradt gazdaság állatállománya és felszerelése arra vallott, hogy módos paraszt volt a tulajdonosa. A cselédlakás kis szalmával felszórt szobájában húztuk meg magunkat, amíg a német katonaság el nem vonult. Huszonötén voltunk, magyarok, lengyelek és oroszok. 1945. május 2-án reggel kiléphettünk az utcára. Előjött az a két szökevény is, akiket ugyancsak a mi vendéglátóink bújtattak el. Ők is fogolytáborból szöktek. Egyikük, német kommunista, már kilenc év óta járta Hitler börtöneit és koncentrációs táborait. A másik lengyel deportált.

A férfiak felnyitották a gazda éléskamráját, ahonnan finomabbnál finomabb falatok kerültek elő. A következő napok úgy elrepültek, mint egy álom. Literszám ittam a melaszt, amit aztán örök időkre sikerült megutálnom, de akkor a kiéhezett szervezet mohón szívta magába. A tyúkok elláttak bennünket tojással, a tehenek friss tejjel. Két kárpátaljai nő is volt velünk, akiktől én is megtanultam fejni.

Első kísérletem közben felrúgott ugyan a tehén, de aztán mégiscsak megadta magát, s örült, hogy elhanyagolt, feszülő tőgye megszabadul a tejtől. Vödörszám cipeltük ki az istállóból a frissen fejt éltető nedűt, és beöntöttük az udvaron álló tejszínkészítő gépbe.

A tejszín és más hasonló nehéz ételek nem tettek valami jót összeszűkült emésztőszerveinknek, de az egészséges szervezet minden megpróbáltatást leküzdött. Hús is került az asztalunkra. Egyik reggel egy feldarabolt borjút találtunk a konyha előtti hordóban, a másik napon egy szakszerűen feldolgozott disznó várt ránk.

Sütöttünk, főztünk, zsírt olvasztottunk, és készülődni kezdtünk a nagy utazásra. Haza!

- Budapest kaput! - mondták a szovjet katonák. - Hova akartok menni? Nincs abban az országban már semmi!

Május 8-án mindnyájan felkerekedtünk. A lengyelek és az oroszok már előbb csatlakoztak saját honfitársaikhoz, akiktől nyüzsgött az egész falu és a környék. Ekkor fogtuk csak fel igazán, és még inkább a hazafelé vezető úton, mennyi embert hurcoltak el a németek hazájukból, hogy rabszolgamunkára kényszerítsék őket. A magyarok két részre szakadtak. A többség nyugatnak tartott, kelet felé öten indultunk. Furcsa összetételű volt ez a kis karaván. Pista és Sombor Nusa a magyar társadalom két végletét képviselték, mi ketten Kalával kommunisták voltunk, és egy tizennégy éves kislányt is hoztunk magunkkal. Ő is pesti volt, de a német megszállás után vidéki rokonokhoz menekült. Velük együtt hurcolták Auschwitzba, ahol csodával határos módon életben maradt, átvészelte a kiválogatásokat. Mindig akadt valaki, aki pártfogásába vette a szép szőke teremtést. Vipperachban megfogadtuk, hogy hazavisszük a szüleihez, ha azok még élnek.

Vidáman, felszabadultan, énekelve és táncolva vágtunk neki az útnak. Egy kerékpáron toltuk hátizsákjainkat. Később ezt a kerékpárt eldobtuk valahol, mert csak nehezítette hosszúnak ígérkező gyalogtúránkat. Egy erdőben útkereszteződéshez értünk. Mikor az ott álló szovjet őrszem meglátott bennünket, sapkáját az ég felé dobálva kiabálni kezdett: „Vojna kaput! Gitler kaput!" Elég soká tartott, amíg megértettük, miről is van szó. Az őrszem kézzel-lábbal magyarázott, és ha lehet, mi még boldogabban mentünk tovább.

A front alig pár napja vonult el ezen az útvonalon. Olyan falvakon haladtunk keresztül, ahol minden ház épségben maradt, de egyetlen teremtett lélekkel nem találkoztunk. Az egész lakosság elmenekült.

Porig rombolt városok üszkös falai között botorkáltunk. Falvakban, városokban és tanyákon egy-egy elhagyott házba települtünk be. Krumplit majdnem minden pincében találtunk, liszt is akadt, a magunkkal hozott zsír elég soká kitartott. Birtokba vettük a házak konyháját, és sütöttünk, főztünk útközben. Az egyik városban betelepedtünk egy olyan házba, ahol valamikor nagyobb hentesüzem működött. A földszinti helyiségben a hentesáruk elkészítésére szolgáló hatalmas üstök és teknők üresen tátongtak. Az üstben vizet melegítettünk, és a teknőben nagy fürdést rendeztünk. Az élet apró örömei csodálatosaknak tűntek a szemünkben, és ahogy távolodtunk a koncentrációs tábor szörnyűségeitől, egyre inkább élveztük mindazt a jót, amit egy-egy nap megszerezhettünk magunknak.

Mentünk gyalog, utaztunk szekéren és szamárfogaton. Egyik nap, amikor a mintegy tizenöt kilométernyi távolságban levő legközelebbi települést akartuk elérni, az erdei úton teherautót pillantottunk meg, amelyen üres benzineshordók zötykölődtek. A sofőr megállította a járművet, és társával felsegítettek mindnyájunkat a félig üres rakterűiéire. A benzineshordók tetején ülve érkeztünk el az Oderához.

Ravensbrückben már januártól kezdve odahallatszott hozzánk a távoli ágyúzás hangja. Májusban már azt is tudtuk, hogy a harc hónapokig tartott az Odera partjain. Meg is látszott a harcok nyoma mindenütt a környéken, amerre csak elhaladtunk. Az Oderán ideiglenes híd ívelt át. A szovjet csapatok és a különböző irányból érkező, hazafelé tartó embercsoportok dolgoztak a partvidék helyreállításán. Az átkelés árát, a hídpénzt minden karavánnak természetben kellett ledolgoznia.

A mi teherautónkat is megállították, de nekünk nem kellett leszállni a hordók tetejéről. A teherautó vezetője Vorosilov aláírásával ellátott menetlevelet mutatott fel az őrségnek, így simán átkeltünk az Oderán, és a tervezett tizenöt kilométeres út helyett aznap néhány óra alatt több mint kétszáz kilométert tudhattunk magunk mögött. Megérkeztünk Stettinbe.

Stettin, azaz Szczeczin volt az első város, ahol már a közigazgatást is megszervezték. Jelentkeztünk a parancsnokságon, és ott útiokmányt állítottak ki számunkra. Ez olyan menetlevélféle volt, és Waldenberget jelölte ki célállomásnak. Waldenberg Poznan közelében volt, ott gyűjtötték össze a magyarokat, és onnan akarták őket hazaszállítani.

Ismét útnak indultunk. Szczeczin határában sokáig kellett várni, amíg valami alkalmatosságot találtunk a továbbutazásra. Felültünk mindenféle járműre, ami éppen akadt, de sokat gyalogoltunk is. Elég viszontagságos volt ez az útszakasz, mert ez már nem volt a senki földje. Egyre nehezebben jutottunk élelemhez. Ahogy közeledtünk hazafelé, Nusa és Pista között gyakoriak lettek az összecsapások. Régi életükben mérhetetlenül nagy volt közöttük a társadalmi különbség. A koncentrációs tábor egyazon sorsra ítélt bennünket, de ez most már a múlté volt, s reménykedtünk benne, hogy ismét hazajutunk, ha ugyan létezik még Magyarország. Mind gyakrabban kellett erélyesen figyelmeztetni két társunkat, hogy egyelőre még közös a sorsunk, és egymásra vagyunk utalva. A torzsalkodás, veszekedés jóformán mindennapossá vált. Kalával elhatároztuk, hogy nem megyünk tovább ezzel a két nővel, mert teljesen megmérgezik körülöttünk a légkört, ráadásul mindig nekünk kellett gondoskodni élelemről, és mégiscsak könnyebb volt három embert ellátni, mint ötöt.

Ugyanakkor sajnáltuk is magára hagyni két sorstársunkat, éppen azért, mert nehezen találták fel magukat a népeknek ebben a hazafelé áramló tengerében.

Mi, magyarok, árván sodródtunk a karavánok, csoportok között. Egy epizód jól jellemzi akkori helyzetünket. Valahol Németországban, gyönyörű májusi verőfényben fürdő úton meneteltünk. Kabátunk hajtókáján kis piros-fehér-zöld szalag. Valamelyik elhagyott német házban jutottunk hozzá. Egyszer csak férfiak és nők vidám csapatával találkoztunk, s amint meglátják a mi kis szalagunkat, nagy örömrivalgással közelednek felénk. Karjukat tárják, és mi boldogok vagyunk. Aztán leereszkednek a karok. Az ő szalagjukon fordítva következnek a színek. Olaszok! S mi ott maradtunk az országúton, csalódottan, ismét egyedül.

Sajnáltuk két civakodó társunkat elhagyni, de haza akartunk érni, méghozzá minél előbb. Ilyenkor meg kell szabadulni a ballaszttól. Mit tegyünk?! Waldenbergben gyűjtik a magyarokat, ott bizonyára gondoskodnak is az ellátásukról. Gyerünk Waldenbergbe! Hiszen oda indultunk eredetileg is. De útközben már mást gondoltunk. Ha ott gyűjtik össze a magyarokat, hetekig, hónapokig tarthat, amíg ismét útnak indítják őket hazafelé. De nem volt mit tennünk, hiszen Nusát és Pistát mégsem hagyhattuk az országúton.

Az utolsó útszakasz már nagyon nehezünkre esett. Kimerültek voltunk és éheztünk. Ekkor egy katonai teherautó -szovjet tisztek ültek benne - felvett bennünket. Hatalmas darab főtt marhahúst kaptunk és fekete katonakenyeret. Megosztoztunk rajta, és vidáman majszoltuk. Így vonultunk be Waldenbergbe. A szovjet parancsnok átvette iratainkat, de úgy látszik, nem nagyon hitt nekünk. Vajon nem rejtezkedő németek ezek? Az lett a szerencsénk, hogy hadifogolytábor is volt Waldenbergben. A németek ott helyezték el a francia hadifoglyok egy részét. Az egyik francia tudott valamit magyarul, s neki kellett vizsgáztatnia minket az anyanyelvünkből. A parancsnok megnyugodott. Mi azonban nem. Feltétlenül folytatni akartuk utunkat, okmányaink pedig csak Waldenbergig szóltak. De a bajok csak szaporodtak. Kala nikotinmérgezést kapott. Elég erős dohányos lévén, azt szívott, amihez hozzájutott. Vagyis, amit a szovjet katonák ezrei is szívtak: kapadohányt, szárított füvet, újságpapírba sodorva. Kalát elhagyta az ereje, és majdnem önkívületi állapotba került.

Nagyon megijedtem. Szerencsére a volt francia hadifoglyok segítettek ápolni az én Kalámat, akinek erős fiatal szervezete hamarosan legyőzte a mérgezést, és magához tért.

Elhatároztuk, hogy megrohamozzuk a parancsnokot, kicsikarjuk tőle az úti okmányokat. Kalával együtt mentünk a parancsnokságra, és minden orosz tudásunkat latba vetettük:

- Ja szám bolsevik! Ja igyom Budapestül — erősködtem. A parancsnok hangosan nevetett: „Nu posli, posli na Budapestül"- Úti okmányt azonban nem adott. Megmagyarázta, hogy a németek huszonkétmillió embert hurcoltak el Németországba. Ha most mindenki a saját szakállára egyedül indulna hazafelé, ebből csak zűrzavar, rablás és útonállás lenne. Sem a szállítóeszközöket, sem az ellátásunkat nem tudják útközben biztosítani. Maradjunk csak nyugodtan, majd ránk is sor kerül.

Leforrázva jöttünk ki a parancsnokságról, de abban biztosak voltunk, hogy nem maradunk egyetlen percig sem tovább Waldenbergben. Pista és Nusa egy téren vártak ránk, és nagyon elszomorodtak, amikor közöltük velük, hogy mi a gyerekkel együtt nem maradunk tovább. Azután átkozódni kezdtek, azt gondolták, hogy csak a magunk számára szereztünk okmányokat. Szitkozódásaik közepette indultunk útnak. Hazatérésem után egyszer véletlenül összetalálkoztam Pistával. Elmondta, hogy őket szeptemberben szállították csak haza. Nusát azóta sem láttam.

Elindultunk hát a Waldenbergből kivezető úton Poznan felé. A helység határában szovjet patrul tartóztatott fel bennünket. Papírokat kért. Benyúltam a zsebembe, és kivettem egy ott lapuló pepita füzetet. Nem vártuk meg, amíg szóhoz jut, és visszautasítja vagy ellenőrzi a „papírunkat", nagy vidáman egész szóáradatot zúdítottunk rá. Kézzel-lábbal magyarázva elmondtuk, hogy megyünk haza Budapestre. A kislány tizennégy éves, és már egy teljes évet töltött a fasiszták táborában. Szegény őrszem alig tudott szóhoz jutni, elfelejtette, hogy neki az útiokmányokat kellene ellenőriznie, csak azt kérdezte: - Poznanba? Akkor arra menjenek! - és kezével mutatta az irányt.

Fákkal szegélyezett út vezetett Poznan felé. Nemsokára egy lengyel őrszem szólított meg minket. O is üti okmányainkat kérte.

Elmagyaráztuk neki, hogy többen kaptunk közös igazolványt.

- Jött egy teherautó - hazudtok folyékonyán -, és társaink felugrottak, mi meg lemaradtunk. Náluk maradtak az okmányok.

- Na jól van - mondta a lengyel, aki nagyon kelletlenül tárgyalt velünk németül. Utasított, hogy a legközelebbi faluban menjünk a szovjet parancsnokságra, és ott írassunk új igazolványt.

A legközelebbi faluban kaptunk is új útiokmányt, de sem pecsét, sem valamiféle hivatalos megjelölés nem volt rajta. Igaz, hogy hazáig többet senki nem kérte tőlünk. A faluban megismerkedtünk jó néhány lengyellel. Reggel egy fiáker jött értünk, és valami vadászházba vittek bennünket. Csodálatos élményben volt részünk.

A háziasszony asztalt terített, és mi hosszú idő után először ettünk fehér abroszon, szép tányéron, evőeszközzel. Szarvast vagy őzsültet raktak a tányérunkra, és amikor az aznapra kijáró élvezetekkel végeztünk, ismét szedtük a sátorfánkat.

Poznan újabb csodával várt bennünket. Vonatot, füstöt láttunk, valódi nyüzsgéssel teli pályaudvart, hol mozdonyok pöfékeltek. A legcsodálatosabb mégis az volt, hogy amikor kiértünk a pályaudvarra és megszólítottunk egy vasutast, hogy Budapestre szeretnénk menni, azt válaszolta: - Kedveskéim, látják ott azt a vonatot? Azonnal indul. Gyorsan szálljanak fel! - Rohantunk, és a vonat vitt is néhány óráig, majd megállt. Közölték velünk, hogy nem megy tovább.

Egy másik állomáson ismét megkérdeztük, mivel utazhatnánk Budapestre? - Siessenek, éppen most indul a vonat!

És mi megint továbbindultunk a csodamasinával. Egy harmadik pályaudvaron hasonló módon szálltunk át, de az a szerelvény már olyan pályaudvarra vitt bennünket, ahol elfogytak a sínek.

Ez az állomás Racibor volt. Magas házfalak meredeztek az égre, teljesen kiégett az egész város. A vonaton együtt utaztunk néhány szovjet katonával és katonanővel, s egyikükkel, egy középkorú kapitánnyal nagyon összebarátkoztunk. Mikor kis csoportunk keresztülhaladt a városon, mintha holdbéli kihalt tájra vetődtünk volna, egyetlen emberrel nem találkoztunk. A nappali világításban is úgy tetszett, mintha kísértetvároson vonulnánk át. Távolabbról időnként egy-egy járőr bakancsai kopogtak. Ha nincs velünk a kedves, vidám kapitány, aki egész úton mókázott, akkor még jobban összeszorult volna a szívünk.

Megkérdezte, mit jelent magyarul a láb, aztán csúfolkodva mondta: — Na, itt vége van a vasútnak, most már mehettek "láb, láb" - azaz gyalog — egészen Budapestig.

Racibor határváros volt. Kiültünk csapatostul az országút szélére, és vártuk, hátha arra vetődik valami jármű. Elég hosszú időbe telt, amíg jött egy teherautó, amelyre mindnyájan felfértünk.

Átvitt bennünket Csehszlovákiába, és Ostravában elbúcsúztunk útitársainktól, a kapitánytól is. Ő rábízott minket egy örmény vagy grúz tisztre. Igyekeztünk megszabadulni tőle, mert már a teherautóban pornográf képekkel szórakoztatott kettőnket. Sikerült is a város forgatagában eltűnnünk.

Ostrava már valódi város volt. Szinte szédelegtünk a békebelinek tűnő, jólöltözött lakosság láttán. Mintha soha nem lett volna háború, front, koncentrációs tábor. Nagy forgalom az utcákon, és ép, valódi villamosok. Az emberek úgy bámultak ránk, mint valami csodabogarakra. Az egyik villamosra felszálltunk. Jött a kalauz, kérte a jegyet. Értetlenül néztünk rá. Mi már rég elszoktunk a pénztől, nem is volt egy fillérünk sem. Az utasok mustrálgatták rongyainkat, a hátizsák alól kilátszó hatalmas olajfestékkel pingált X-jelet. Karunkon ott díszelgett a számunk, a piros háromszög.

Ismét a pályaudvarra mentünk. Errefelé már döcögtek a szerelvények. Lengyelországon egy nap alatt utaztunk végig. Csehszlovákián keresztül két hétig tartott az utazás. Ezen az útszakaszon mintha összetorlódott volna a hazafelé áramló embertömeg. Szlovákok, jugoszlávok, bolgárok, románok, magyarok, és még ki tudja hány nemzetiség.

Leginkább marhavagonban utaztunk. Egy-egy állomáson napokig vesztegeltünk. Néha megkerestük a Vöröskereszt konyháját, hogy valami meleg ételhez jussunk. Az egyik szlovákiai magyarlakta városban kiszálltunk, mert nagyon éhesek voltunk, elfogyott már minden tartalék élelmünk. A pályaudvarokon lehetett ugyan ruhaneműért, ágyneműért foszlós kenyeret és más ennivalót kapni, de mi siettünk haza, nem cipeltünk magunkkal semmi felesleges holmit, pedig a „senki földjén" a házakban sok minden hevert szanaszét. Csupán Gyurka számára hoztam két nadrágot, de attól nem váltam volna meg semmi pénzért.

Mi ketten még tűrtük valahogy az éhséget, de a kislányt nagyon sajnáltuk. Elindultunk hát, hogy szerezzünk valami élelmet. Kaptunk is kenyeret, és mehettünk tovább.

Az egyik házon feliratot pillantottunk meg: Kommunista Párt. Nehéz leírni, mit éreztünk. Ez volt az első legális párthelyiség, amit életünkben láttunk. Azonnal benyitottunk, és éppen ott találtuk a párttitkárt.

Elfelejtettük, hogy éhesek vagyunk, és faggatni kezdtük. A kérdések valóságos áradatát zúdítottuk rá, akit pedig láthatóan súlyos gondok nyomasztottak.

Nyílt az ajtó, fiatal munkások kis csoportja érkezett. Az egyik közeli faluból jöttek és kultúrműsorhoz kértek segítséget. Mi is felajánlottuk közreműködésünket, és hozzáláttunk első, felszabadulás utáni pártmunkánkhoz. Ügy gondoltuk, mindenképpen kell verset mondani. - Adyt! - javasoltam lelkesen. Kikerestem a könyvek közül egy Ady-kötetet, és nagy buzgalommal lapozgattam. Együtt kezdtük olvasni a „Magyar jakobinusok dalá"-t, és alig akartuk elhinni, hogy a helybeliek szerint ezt a verset így nem lehet előadni. Szlovákiában a „magyar" szót nem lehet kimondani. S elkezdtük átkölteni Adyt. Magyar helyett munkást írtunk, és Magyarország helyett munkásosztályt. Ekkor értettem meg, miért akartak szlovák katonák lerángatni a vonatról, amikor kis nemzetiszínű szalagomat látták. Jugoszlávok szedtek ki a kezeik közül.

Útközben mindenkitől az otthon felől érdeklődtünk, de sok újat még errefelé sem tudtak. Az egyik határközeli állomáson magyar katonák egy csoportjával találkoztunk, akik mint a demokratikus magyar hadsereg tagjai a szovjet csapatokkal együtt mentek nyugatra, és most betegszabadságra igyekeztek haza. Őket is hiába faggattuk, hiszen még az év elején hagyták el az országot.

Az egyik tehervagon nyitott platóján személygépkocsik sorakoztak. Egy ilyen nyitott személyautóba ültünk be a magyar katonákkal és nagyban beszélgettünk. Egyszerre fiatal szlovák katona telepedett közénk. Tört magyarsággal támadt a magyar katonákra, lefasisztázta, lenyilasozta őket és egész országunkat. Parázs vita kerekedett. Próbáltam megértetni vele, hogy ezek a katonák a demokratikus magyar hadsereg tagjai, s a szovjet csapatok oldalán harcoltak. Bennünket pedig azért hurcoltak el a németek, mert kommunisták voltunk. A szlovák katona nem jutott szóhoz kirohanásom alatt. Nagyon csodálkozott, mert ő eddig meg volt róla győződve, hogy minden magyar nyilas, és esküdt ellensége a szlovákoknak.

A nagy vita után végül sikerült egyetértésre jutni, és ott, a nyitott autóban testvériesen kezet ráztunk. Megkötöttük a szlovák-magyar örök barátságot.

1945. június 2-án érkeztünk Komáromba. Szerelvényünk ott vesztegelt az egyik vágányon. A gyereket a vagonban hagytuk, és mi Kalával érdeklődtünk, milyen kilátásaink vannak a továbbjutásra. Jóindulatú emberek megmutatták, melyik vonat indul leghamarabb. Kala felugrott a szerelvényre, én rohantam vissza a gyerekért meg a kis motyónkért, aminek ugyan semmi értéke sem volt, de nekünk mégis sokat jelentett. Mire a kislánnyal lemásztunk a vagonból, a másik szerelvény elindult. Egyedül felugrottam volna, de a gyerekkel nem mertem megtenni. Ott álltunk kézenfogva, és néztünk a távolodó vasúti kocsi után, amelyik vitte magával hűséges útitársamat.

A sínek között bámultam a lassan távolodó mozdony füstjét, és majd szétvetett a tehetetlen düh. „Nem! Most már nem megyek vissza a vagonba - gondoltam magamban. -Itt vagyok a határon."

Elindulunk gyalog! - mondtam elszántan, és megfogtam a kislány kezét. Nekiindultunk, át az ideiglenes komáromi hídon. Hazaértünk! Még ma is érzem azt a megrendülést, ami elfogott, amikor ráléptem Magyarország földjére.

Hét hónappal azelőtt hurcoltak el, de úgy éreztem, mintha száz év telt volna el ez alatt a hét hónap alatt. S még mindig nem tudtam semmit Gyurka, édesanyám, testvéreim sorsáról, és azokról, akikkel a közös eszme kapcsolt egybe, családnál szorosabb szövetségbe.

Felkészültünk a napokig tartó gyaloglásra, de már akkor este Budapest határába értünk, egy szovjet teherautó éppen a Bécsi út és a Vörösvári út sarkán tett le bennünket.

Itt voltam hát újra Budapesten, néhány lépésre Királyék Filatori dűlői házától, ahol annyiszor kopogtattam be éjszakánként az ablakon. - Valamikor! Összeszorult a szívem, most talán néhány perc múlva megtudhatom, mire is érkeztem haza.

Lassan, szorongva elindultam az utcán. Most kell meglátnom a házat, vagy talán a romjait. A ház szilárdan ott állt a régi helyén, bombatalálat nyoma nem látszott rajta. Szorosan fogtam a kislány kezét, ő átvette izgalmamat, és görcsösen kapaszkodott az enyémbe. Sietni kezdtünk. Minél előbb essünk túl rajta! A ház előtt ismét megtorpantunk. A jól ismert ablakon új függöny virított. Vajon élnek-e még? Hiszen az egész családot veszély fenyegette?! A kapun egy asszony jött ki.

- Kérem szépen - szólítottam meg -, Királyék ebben a házban laknak?

- Igen itt, mindjárt az első ajtó, jobbra a kapu mellett! -Beléptünk az udvarra. Ebben a pillanatban lépett ki a fáskamrából Bandi, a legfiatalabb Király gyerek, a karján fadarabokkal, s mögötte Király papa. Csodálkozva néztek rám.

-Ilonka néni! - kiáltotta Bandi. Király papa kiejtette kezéből a fát, majd szenvedélyesen magához ölelt.

Csodálkoztam, hogy rám ismertek a rongyaimban. Törökös kendőm alól őszbe borult hajfürtök hullottak kócosán a homlokomba.

Estére megérkezett Király mama is. Felszabadulásunk óta mindennap új és új csodákat vártunk: kenyér, lekvár, hús, cipő... Napok óta kedvenc ételem járt az eszemben: paprikás csirke nokedlival. A Király család asztalánál a dédelgetett álom egyik fele teljesült, paprikás csirke ugyan nem került a tányérunkba, de Teruska hagymás-paprikás szafttal locsolta meg a galuskát.

A kislánnyal aludtam, ismét Erzsi helyén, a könyvespolc tövében. Nyugodt, biztonságos álomba merültünk, hiszen itt azt is megtudtam, hogy él a fiam, és édesanyámat is megtalálom.